2002/04
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Indig Ottó

Van már irodalmi Nobel-díjasunk is!

Kis nemzet vagyunk, de nem szenvedünk értékek szűkében. Mióta világ a világ, a magyar elme mindig adott valami maradandót a történelemnek, a tudománynak, a kultúrának. És mióta Alfréd Nobelnek köszönhetően az általa alapított és róla elnevezett díjjal jutalmazzák a legnagyobb teljesítményeket, már több jeles – a hazában vagy idegenben élő – magyar kapta meg ezt a legnagyobb elismerést. Kis népünk több nagy fia is kapott dollár-vagyonban mérlegelhető Nobel-babérokat. Ám közülük csak Szent-Györgyi Albert élt Magyarországon. Többi tudósunkat, kutatónkat nem tudtuk a szülőföldön megtartani. Osztoztunk dicsőségükben, büszkélkedtünk magyar voltukkal, de keserűséggel is járt az az önkritika, mellyel tudomásul kellett venni, hogy idejében nem fedezzük fel az értékeket, nem biztosítunk megfelelő alkotói légkört tehetségeinknek.
Hősi történelemből fakadó, gazdag irodalommal rendelkező kicsiny nép vagyunk. A „nyelvében él a nemzet” gyakorlatát valljuk. Igaz, világnyelvekkel és irodalmi nagyságaikkal olvasottság, ismertség terén nem versenyezhetünk, de klasszikusainknak helye van az egyetemes literatúra panteonjában, s 20. századi író-költő kiválóságaink sorában az irodalmi Nobel-díj jelöltjei is ott voltak. Babits Mihály, Herczeg Ferenc, Móricz Zsigmond, majd Illyés Gyula és Németh László, Déry Tibor és Juhász Ferenc ha alkotói szavukkal, üzeneteikkel eljutottak volna a nyugati irodalmi kultúrákba, talán sikerrel mérettettek volna meg. De száz esztendő alatt elkerülte a magyart az irodalmi Nobel-díj.
Most megtört a jég! Szerencsés a mi nemzedékünk, mert a magyar nyelv első irodalmi Nobel-díjasát ünnepelheti Kertész Imre személyében. Az olvasók és az irodalmi bennfentesek többsége azonban csodálkozva kapta föl a fejét neve hallatára. Bár 1975 óta megjelennek kötetei (máig tizenkettő), és rangos elismerésekkel is jutalmazták (Kossuth- és Herder-díjjal többek között), ő szerényen, a nyilvánosságot kerülve, háttérbe húzódva és egy németországi alkotói házban otthont találva élte, éli írói sorsát. Első könyvcímei: Sorstalanság (1975), A nyomkereső (1977), A kudarc (1988) naplóértékűek, magukért beszélnek. Ezt követő művei is sorsvallomások: a Kaddis a meg nem született gyermekért (1990), a Gályanapló (1992), a Holocaust mint kultúra (1993), vagy A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998) tudatot kísértő és kitörölhetetlen életélmények kibeszélései, barbár történelmi időket vádló rámutatások.
Szerencsés ember Kertész Imre. Mint fiatal túlélte a náci haláltábort és hazatérhetett. Sorsa útján – egyéb élettapasztalatokkal vértezve – újságíróvá lett, majd a kommunista rendszer okozta elkerülhetetlen csalódások után, a megélhetéssel is viaskodva sorsregényekben gondolkodott. Veleszületett tehetséggel „németesen” írt, Goethe, Schiller, Thomas Mann nyelvére fordított műveit elfogadta a német olvasó, kereste a könyvkiadó. Ezt a ráfigyelést a téma is ajánlotta: az Auschwitzot túlélő, német földön hosszabb ideje élő magyar prózaíró gyakori meghívottja író-olvasó találkozóknak, előadókörutak ismert szereplője. Műveinek jó a kritikája, a lelkiismeret-furdalással viaskodó idősebb német nemzedék, de a fiatalok is jutalmazzák az elegáns, egyszerű és szabatos írói stílust, és nem kevésbé a mondanivalót. Kertész Imrét elfogadták, olvasták, meghallgatták.
Ilyen történelmileg szerencsés pillanatban került sor a jelölésére. Az irodalompolitikailag indokolt magyar ajánlást a svéd fővárosbeli tekintélyes német lobbi is felkarolta: a Svéd Királyi Akadémia 2002. évi irodalmi Nobel-díját így kaphatta meg magyar író, a zsidóságát vállaló Kertész Imre.
A magyar irodalom számára új korszak kezdődik ezzel a Nobel-díjjal. Ébresztő a jelzés: értékeink köztünk, velünk vannak, jobban ügyeljünk rájuk. És mert ismét ránk figyelt a világ, élni kell a lehetőséggel, újabb szálakkal kötődni az időszerűséghez, az örök emberi szintjén fogalmazott írói igazmondáshoz.


A szerző további írásai


Vers
Balázs Tibor: Palackposta - Váradi írástudóknak
Dobozi Eszter: Sikisi hercegnő tankái 1201-ből
Gittai István: Jel, őt jelölő
T. Szabó Edit: Napláncolat
T. Szabó Edit: Bántás, köszönet
Próza
Gittai István: Két mondat
Hodossy Gyula: Ma elkezdődik bennünk a karácsony
Szilágyi Aladár: Emésztő tűz égette jonhomat
Szilágyi Aladár: A szellemek háza
Jubileum
Ágoston Vilmos: Ady-gőggel az EU-ba
Boka László: Egy új Ady-olvasás recepcióbeli komplexitásának néhány aspektusáról
Csinszka (Boncza Berta): Ady után (1919. Pest)
Csinszka (Boncza Berta): 1919. Kommün alatt
Fábián Imre: Tükörben Ady
Jakobovits Miklós: Ady-év és a nagyváradi újságírás
László Dezső: Reményik és Ady
Nemeskéri Erika: Csinszka kihagyott versei
Péter I. Zoltán: Ady Margittán
Memoár
Varga Gábor: Húsz év után – emlékeim Bölöni Sándorról
Interjú
Gittai István: Miként apámnak a cipője
Literatúra
Pomogáts Béla: A zsarnokság természetrajza – Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Sall László: Kertész Imre vagy Imre, Kertész!
Tavaszi Hajnal: Diamandi Viktória levelei Horváth Imre munkaszolgálatos katonához
Társadalom
Rudolf Fischer: Egy bűnbánó közép-európai vallomása
Tudomány
Gaál Botond: A természettudományos megismerés és a keresztyén gondolkodás kapcsolata
Művészet
Érzelmek emblémái
Szabó József (Ódzsa): Ex leone leonem! – avagy Az ember tragédiája reflektorfényben
Kritika
Barabás Zoltán: Hivatalos versek
Kiss Törék Ildikó: Ady-verseket hallgatva
Lipcsei Márta: Aranyvillamos
Simon Judit: A túlélés játéka
Tóth Ákos: „Hát ádiő aranykor” (Kovács András Ferenc: Aranyos vitézi órák / Versek: 1998–2001)
Nekrológ
Farkas Antal: Ireg és Oktond krónikása

impresszumszerzői jogok