Szűcs László
Válság van, vagy csak helyzet?
Már megint a homlokzatok, már megint a vakolat, már megint a szecesszió. Várad-sirató vesszőparipák. Fél év alatt ötször vagy talán hatszor, legutóbb egy ÉS-ben közölt könyvrecenzió ürügyén olvastam: míg az előző század hajnalán az újonnan épült szecessziós paloták jelképezték a város szellemi erejét, felpezsdülését, megújulási képességét, manapság épp ezeknek az épületeknek a siralmas állaga mutatja, hogy a hajdani dicsőségből mára csak pusztulás maradt, romok, jöhet Ráday Mihály filmezni azt, mit nem látnak majd unokáink (sem). A múlt nosztalgikus felemlegetésén kívül semmi érdemleges nem maradt a Sebes-Körös partján. Nyetkultúr.
Márpedig én mindkét fenti megállapítást sarkítottnak, túlzónak tartom, éppen ezért igyekszem vitatkozni is mindkettővel. Ha lehet, elfogultság, kritikátlan lokálpatriotizmus nélkül.
Az érem egyik oldalával látszólag minden rendben is lenne. Huszadik századunk hajnalának vitathatatlan váradi pezsgését, annak stációit, hőseit már egy átlagos tájékozottságú középiskolás is jól ismeri. (Legalábbis ezt mondatja naivitásom.) Adyék, színház, Rimanóczy, sajtó stb. Ámde az is igaz, hogy a város már akkor sem volt képes tartósan magához kötni az értékteremtőket. Inkább ugródeszkául szolgált a zseniknek. És a nagy ügyek, a mára korszakos jelentőségűként kezelhető események akkor sem mindig kavarták fel a közvéleményt, az átlagot. A Holnapból például nagyjából annyi példány fogyott el a Pece-parti Párizsban, mint amennyien manapság eljárnak egy-egy átlagos könyvbemutatóra. Pedig borra és pogácsára már akkoriban is futotta. Sőt, jobb könyvekre is, mint a maiak zöme.
Nehéz és fölösleges vállalkozás ma annak megítélése, hogy hová fejlődhetett volna Váradon a magyar kultúra, ha nincs Szarajevó, majd Trianon. Ám az már tény, hogy a későbbi évtizedek szellemi pangását elsősorban az impériumváltás, a kisebbségi létbe kerülés következményeinek tudhatjuk be. Az intézményfejlődés tekintetében vitathatatlanul. Nem lett egyetemünk, életképes folyóiratunk, nem alakultak ki akár más erdélyi városokhoz jelentőségben mérhető könyvkiadó műhelyek. Maradtak a homlokzatok, a pergő vakolat meg a néma paloták.
Azután jött a Nagy Lehetőség, a 89 decembere kínálta esély a hosszú évtizedeken át tartó kedvezőtlen folyamatok megfordítására. S ha gyorsleltárt készítünk arról, hogy mit eredményezett ez a közel másfél évtized, azt mondhatjuk, talán mégsem annyira sötét a kép, mint amilyennek hajlamosak a kívülállók vagy olykor mi magunk is megfesteni. Igyekszem a helyzetet a sok lehetőség közül válogatva csupán három szempont alapján elemezni: az adott feltételek, a befogadók, valamint az alkotók megközelítésében.
Érdekesen ellentmondásos a helyzet az értékteremtés feltételeinek (értsd anyagi természetű feltételek) tekintetében. Hiszen a lehetséges források alapján – például az egy évtizeddel korábbi helyzettel összevetve – akár biztatónak is nevezhetnénk a jelen realitásait: kultúrabarátnak mutatkozik a helyi és a megyei önkormányzat, legalábbis csurran-cseppen némi pénz a kultúra poharába is a büdzsék elfogadása után. Az egyházak is – elsősorban a református – felvállalnak ilyen funkciót, nyilván a maguk értékelveit helyezve előtérbe, s immár meglehetősen transzparens rendszer alapján működnek az alkotói munka, illetve a kulturális műhelyek finanszírozására hivatott hazai és magyarországi támogatási rendszerek, legyen szó alapítványi vagy állami-intézményi formákról. Csak éppen maguk az alkotók nem feltétlenül elégedett haszonélvezői e támogatási formák amúgy olajozottan működő struktúráinak. Ha nem lenne így, a színművészek nem kényszerülnének akár éjszakánként is szirupban tocsogó, véget nem érő venezuelai történetek hőseit szinkronizálni, csúfot űzve hivatásukból még akkor is, ha egyikük-másikuk még ezt a feladatot is magas színvonalon végzi. Vagy nem kellene a többkötetes, magyar nyelvterületen szinte mindenütt jól csengő nevű író tehetetlenül szemlélje, hogy az amúgy szép summájú, nagyvonalú helyi támogatásból napvilágot látott új kötetéből – őt magát kivéve – szinte mindenki lecsípi a saját kis profitját. S miért ne említsek példát a mi házunk tájáról: lehet-e maradéktalanul örülni a Várad kiadására összeszervezett millióknak, ha ennek csak elenyésző töredéke is alig-alig jut el azokhoz, akiknek a kéziratai megtöltik a laptestet. Tudom, hogy szónoki a kérdés, de miért másodlagos szempont a honorárium minden egyéb kiadás mellett?
És mégis: a színtársulat határokat is átlépő elismertsége vitathatatlan, új könyv szinte havonta jelenik meg a városban, életképes folyóirat pedig a szellemi elődnek tekintett Kelet–Nyugat mellett soha nem is létezett. Akkor most válság van, vagy csak a helyzet ilyen?
Amikor a befogadóról beszélünk, nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy az utóbbi két évtized kivándorlási folyamatai alaposan megtizedelték a nézők, olvasók, hallgatók sorait. Például a színház premierközönsége majdhogynem kicserélődött a nyolcvanas évek publikumához képest. Kevesebb a bérletes, a lapelőfizető, a könyvvásárló. Ezzel szemben egyelőre érzékelhető módon nem következett be az a lehetséges kedvező fejlemény, hogy a magyar kultúrájú váradi egyetemi hallgatók jelenléte (például a Partiumi Keresztény Egyetem hallgatóié) minőségi változást hozzon, akár a kínálat jellegét is befolyásolva. Az aktív és folyamatos érdeklődést tanúsítók rétege meglehetősen szűk, ugyanazok az arcok bukkannak fel kamarakoncerten, tárlatnyitón, lapbemutatón, könyvesten stb.
Vannak viszont pozitív fejlemények az alkotók „kínálatát” tekintve. Ugyan az ezredforduló éveiben új tollak felbukkanásáról nem számolhattunk be, örvendetes fiatalítási folyamat indult meg a színtársulatnál, s amint azt számunk képzőművészeti anyaga is bizonyítja, a tavaly indult magyar nyelvű képzőművészeti szak fiataljai a maguk területén megpezsdíthetik az életet.