in memoriam
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szűcs László

Nem hagyjuk lelkünkből kifakulni (Búcsúzunk Indig Ottótól, 1936–2005)

Kedves gyászoló család! Barátaim! Váradiak!
Végtisztességtevő gyülekezet!

Ismét szegényebb lett egy színnel Nagyvárad kultúrájának mai képe. Fogyatkozó közösségünk intézmény-emberét, egy megkerülhetetlen személyiséget veszítettünk el.
Ám igazából most nem a tanárt, nem a közírót, a műgyűjtőt, az irodalom- és színháztörténészt, s nem is az Ady Társaság elnökét gyászoljuk, hanem az embert, akinek még ugyancsak lett volna dolga közöttünk. Aki nem arra készült, hogy végleg letegye a tollat.
Gyászolunk, s közben értékelünk, gyászolunk, s közben a veszteséget mérjük: hogyan tovább nélküle. Legyen szó családról, az irodalmi társaságról, folyóiratról. Nélkülözzük lényeget-látását, ismeretanyagát, szókimondását, döntéshozó bölcsességét.
De talán fölösleges is minden méltató szó. Hiszen elég csupán itt a koporsó mellett körülnéznem, hogy tudjam, az érdemek és értékek említésénél szavak nélkül is sokkal többet mond az, hogy milyen sokan jöttek el, milyen sokan jöttetek el ezen a fagyos decemberi napon utolsó útjára kísérni kedves elhunyt barátunkat, dr. Indig Ottót.
Alighanem valamennyien úgy vagyunk képesek a leghitelesebben megőrizni emlékét, élő alakját, ha egy hozzá fűződő fontos pillanatot, emlékezetes mozzanatot felidézünk magunkban. Ilyen, mérföldkövet jelentő meghatározó találkozás volt számomra négy esztendeje egy ilyen tél eleji nap, amikor a folyóirat-alapítás ötletéről beszélgettünk.
Talán igazából akkor kristályosodott ki a Várad, akkor indult el a maga útján, s nem titok, hogy bölcs tanácsok mellett ő volt az, aki az első két szám költségeit is magára vállalta. Nem véletlenül tartotta fontosnak az ügyet, hiszen ő volt a legerősebb kapcsok egyike, mely a szellemi elődhöz, a Kelet–Nyugathoz fűzte a mai lapot. Ahhoz a Kelet–Nyugathoz, melynek az első számtól munkatársa, majd utolsó főszerkesztője volt.

Néhány hónapja, júliusban, pár lépésnyire ide, Tabéry Géza sírjától az évfordulós főhajtás után a kapu felé sétálva egy korábbi ötletet továbbgondolva egyeztünk meg abban, hogy jövőre könyvet írunk a Rulikowski temetőről. Aztán novemberben sürgetőleg rám kérdezett: „Na, öregem, megcsináljuk?”
A kérdésre már nincs jó válasz, amikor a szerző ily tragikus gyorsasággal válik a mű lehetséges szereplőjévé. De az emberre, kézfogására, jellegzetes hangjára, barátságos tekintetére, s a gazdag életműre emlékezve, emlékeztetve még itt van a család, itt vannak a közeli s távolibb barátok, itt vannak az ismerősök, tisztelők, tanítványok és olvasók. S itt vannak a könyvek, a lapok, a társaság. Szegényebbek lettünk itt Váradon egy színnel – mondtam –, de akik láttuk, ismertük ezt a színt, azok nem hagyjuk lelkünkből kifakulni.

Nyugodj békében, Ottó!

Elhangzott 2005. december 13-án Nagyváradon,
dr. Indig Ottó temetésén.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok