Bíró Zsolt
Az univerzum kutatása és az ember formátuma
Az utóbbi évtizedekben végbement tudományos fejlődés fényében ésszerű feltenni a kérdést, hogy a világról alkotott képünk megváltozása mennyiben befolyásolta az önmagunkról és a világban elfoglalt helyünkről alkotott elképzeléseinket. A föld térségeinek meghódításához és a világűrbe való kilépéshez vezető tudományos fejlődés érintetlenül hagyta, vagy pedig olyan mértékben változtatta meg ezeket a fogalmakat, hogy már nincs is értelmük. Érintetlenül hagyta-e a világűr meghódítása az ember formátumát? A kérdés megválaszolásakor azt kívánom szem előtt tartani, hogy mit jelent a világűr kutatása az emberi állapotra, és arra nézve, hogy hogyan tekint az ember önmagára.
Ezt a kérdést két nézőpontból kívánom tárgyalni.
1. Hogyan hatott a fizikai valóság és az érzéki világ szétválása az ember formátumára?
2. Az utóbbi évtizedekben egyre több bizonyíték halmozódott fel arra vonatkozóan, hogy az univerzumban nem az ember az egyedüli értelmes létforma. Az értelmes élet egyedi jelenség-e az univerzumban, vagy pedig az anyag fejlődésének általános következménye? Másképpen: egy esetleges kapcsolatfelvétel más értelmes lényekkel mennyiben változtatná meg az ember önmagáról kialakított képét?
A középkori ember számára a világ nem tűnt idegennek és felfoghatatlannak. Bármennyire hatalmas is volt az emberhez képest, mégis véges, és az „állócsillagok szférája úgy vette körül, mint a városfal a várost, azaz egy hasonlat segítségével elképzelhető volt”, továbbá az ember biztos, jól meghatározott hellyel rendelkezett ebben a világban. Térbeli elhelyezkedését tekintve az ember a világ közepén helyezkedett el, de ez nem azt jelentette, hogy a lehető legjobb helyet foglalja el a kozmoszban, hanem éppen ellenkezőleg, a legrosszabbat, mivel az ember lakhelye a lehető legtávolabb van az égi szféráktól, és a lehető legközelebb van a pokolhoz. Egy középkori hasonlattal élve „a világ egy olyan aranyalma, aminek rothad a magja”; Ágoston szavait idézve: „A semmiből alkottad az eget és a földet, nagy dolog az egyik és kicsi a másik... az egyiket alkottad, hogy csupán te légy nála fölségesebb, a másikat, hogy alacsonyabb nála semmi sem legyen.” Vagyis Kopernikusznak épp azt lehet a szemére vetni, hogy elmozdította az embert a keresztény alázatossághoz olyan jól illő helyről, s ezzel kezdődött meg az a folyamat, ami napjainkra azt eredményezte, hogy az ember egy határtalanul táguló univerzumban találta magát, amely ellenáll minden olyan kísérletnek, ami szemléletessé próbálná tenni. A kopernikuszi kozmológia még nem jelentett teljes szakítást az arisztotelészi kozmológiával, mivel ugyanúgy a világegyetem végességét, a kozmosz szférikus felépítését és a Nap isteni természetét tanította. Az arisztoteliánus kozmológiával való végleges szakítás Giordano Bruno nevéhez fűződik, aki A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című munkájában több ponton lényegesen meghaladja a kopernikuszi elképzelést, mivel egy olyan végtelen univerzum eszméjét dolgozza ki, ahol az állócsillagok olyanok, „mint egymástól mérhetetlen távolságra vetett napok, amelyek körül, épp úgy, mint a mi naprendszerünkben, bár számunkra láthatatlanul, bolygók, földek keringenek.” (Vegyük észre, hogy már Brunónál is felmerül más égitestek lakottságának a gondolata.) Ez a végtelen univerzumról szóló elképzelés a 20. század elejéig meghatározta a tudományos világképet.
Amikor Albert Einstein bevezeti a fizikába a nem-eukleidészi szférikus tér fogalmát, újra megjelenik a világ végességének eszméje. Ez az új, a relativitás-elméletre alapozó világkép racionális és matematikailag leírható, ugyanakkor egy mélyebb, emberibb értelemben irracionális, mivel intuitív térképzetünk számára abszurd és felfoghatatlan. (Intuitív térképzeten azt a naiv térfelfogást értem, amelyre a mindennapi tapasztalatunk számára megnyíló látszatvilágból teszünk szert.) Míg a kopernikuszi vagy brunói világegyetem intuitív térfelfogásunk számára befogadható és elképzelhető, addig az új kozmológiai világkép ellenáll mindenféle kísérletnek, ami elképzelhetővé és intuitív tér- és idő-felfogásunk számára befogadhatóvá próbálja tenni. Amikor Einstein a görbült, nem-eukleidészi tereket választja, akkor itt nem valami tapasztalati kényszerről van szó, hanem olyan előzetes elméleti föltevésről, amelyet az alkotó elme szabadon fogalmaz meg. Ugyanakkor az is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy „a tapasztalásnak olyan területei is vannak, amelyek értelmezésében nem boldogulhatunk a newtoni mechanika fogalmi rendszerével, ezek megoldásához merőben új fogalmi rendszereket kell keresni.” Míg a klasszikus mechanika fogalmi rendszere az érzéki észlelésből származó szemléletes tér- és időfogalmakkal dolgozik, addig az új természettudományos világképnek szakítania kellett a hagyományos fogalmi rendszerrel, és ezzel együtt a szemléletességre való törekvést is fel kellett adnia, tehát egy olyan új fogalomrendszert kellett megalkotnia, amely határesetként a régebbit is magába foglalja. „Úgy tűnik, hogy a fizikai valóság megértése nem csupán az antropocentrikus világkép elvetését követeli meg, hanem mindazoknak az antropomorf elemeknek és alapelveknek radikális kiküszöbölését is, amelyek akár az öt emberi érzék számára adott világból, akár az emberi értelemben inherensen jelen levő kategóriákból erednek.”
A szerző további írásai
