interjú
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Aniszi Kálmán

Csak belső erőkre támaszkodva (Beke György a Partium életjeleiről)

Pro Partium néven létesített díjat néhány éve a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, elismerve azok érdemeit, akik a legtöbbet teszik e vidék, vagyis a mai Arad, Bihar, Krassó-Szörény, Máramaros, Szatmár, Szilágy és Temes megyék magyar művelődési életének fellendítéséért, történelmének feltárásáért, az itt élők lelki-szellemi építéséért. 2001-ben az egyik díjazott Beke György író volt.


– Mit jelent számodra a Pro Partium-díj?
– Valamennyi díjam, kitüntetésem között kiemelkedő helyet kapott a magam egyéni értékelésében a Pro Partium-díj, mert Erdély adta, amelytől nem szakadtam el soha, sem Bukarestben, ahol huszonkét évig éltem, sem most, hogy jó évtizede budapesti székely vagyok. Igazolja ez a díj azt is, hogy ha a szükség, a körülmények és a lehetőség úgy hozza, lehet tenni Erdélyért, bárhol éljen az, aki tenni akar. Büszke vagyok a díjra azért is, mert nekem ítélésében ott érzem annak a Tőkés Lászlónak az elismerését, aki valamennyiünk számára a nehezebb, de biztosabb utat mutatja, gáncsok, támadások ellenére, megalkuvás nélkül, erdélyi megmaradásunk, a magyar nemzet szellemi-lelki egységének helyreállítása felé. Jelentős mértékben az ő példaadásának köszönhető, hogy a partiumi magyarság az utóbbi évtizedben lélekben összeforrott, cselekvő közösséggé vált.
– Ezt miként érted?
– Ehhez vissza kell tekintenünk a magyar történelembe. A honfoglalástól egységes nemzetet a török hódítás háromba vágta, a hódoltsági terület beékelődött Kelet- és Nyugat-Magyarország közé. Bihar, Kraszna, Közép-Szolnok, Máramaros megyék, Kővár vidéke számára csak úgy volt lehetséges a magyar élet folytatása, ha az 1541-től fennálló erdélyi fejedelemséghez csatlakozik. Erdélyhez tartoztak ugyan, de jogilag nem olvadtak össze vele. Az 1848-as törvények intézkedtek a visszacsatolásukról Magyarországhoz, ezt az 1860-as októberi diploma is elismerte. Trianon ismét elszakította és Romániához kapcsolta a Királyhágó-melléket. Noha a magyar nyelv egysége, az egymáshoz tartozás tudata nem kapott végzetes sebet a Partium ide-oda kapcsolásakor, kétségtelen, hogy a más magyar lakta vidékektől megkülönböztető sajátosságok kialakultak ezen a tájon.
– Milyen egyéni jellegzetességekre gondolsz?
– Maradjak a magam emlékeinél. Kolozsvárt fönséges, de tartózkodó, zárkózott városnak ismertem meg diákkoromban, Várad életvidám, nyitott, mintha az erdélyi havasok és a Magyar Alföld találkozása szabadítaná fel a hangulatát. Véletlen-e, hogy Nagyvárad Szent László idejében, majd Vitéz János püspök korában Magyarország életközpontja volt? Gondolj Adyra! El lehet-e képzelni a XX. század elejét Ady nélkül? Még kevésbé Adyt Várad nélkül. Ezt a várost mindenestül „mellékvágányra” állította Trianon. Az új hatalom nemcsak a múltat, de a jelent is megbénította. Egy példa erre: a harmincas években törvényt hoztak Bukarestben, hogy ingatlant magyar nemzetiségű állampolgár e határszéli tájon nem szerezhet… A módszeres sorvasztást teljesítette ki a párturalom 1945 után. Várad valamikor a magyar sajtó bölcsője volt. Mégsem tűrték meg magyar folyóirat alapítását, hiába kérvényezték a fiatal váradi költők, írók, hiába állt ki mellettük az erdélyi magyar értelmiség java része, hiába hivatkoztak arra, hogy Iosif Vulcan feltámasztott Familiája mellett nem hiányozhat a mai korszak magyar folyóirata sem. Éppen így jellegtelenítették el évtizedeken át a Bánság fővárosát, Temesvárt, és a romlás példájaként említhetném Szatmárnémetit is.
– E városokban a kilencvenes évek a pezsgést hozták, akárcsak a székelységben.
– Kellett ehhez egy teljesen új történelmi korszak, melynek a kapuját Temesvár forradalma nyitotta meg. A forradalom lángjához a szikra egy református pap halált megvető bátorsága volt. Tőkés László, ha csak ennyit tesz, akkor is történelmi szereplővé válik. De nagyságát jellemzi, hogy az építésben is mutatja a követendő utat. Kisebbségi magyar személyiségnél ez a legnehezebb. Saját nemzettársaink rövidlátása, helyezkedése, megalkuvása az, ami össznépi önfeladássá torzulhat. Mikor 1989. december 22-én Bukarestben láttam a tömegek lázadását, első gondolatom az volt: jó ez nekünk, magyaroknak? Ilyen címmel írtam is azon nyomban egy publicisztikát, olvasható a Magyar gondok Erdélyben nyitódarabjaként. Eszembe idéződött, hogy Trianon utáni magyar kisebbségi sorsunkban három nagy történelmi lehetőség nyílott, vagy inkább nyílhatott volna a nemzeti túlélésre. Maniu erdélyi román pártvezér gyulafehérvári népgyűlésén 1918. december 1-jén azt nyilatkoztatták ki, hogy a magyarság saját hagyományai szerint, teljes nyelvi szabadságban élhet az új Romániában. Tudjuk, mi vált ebből valóra. Petru Groza román miniszterelnök 1945-ben szintén teljes nemzeti szabadságot ígért az erdélyi magyarságnak. Elhittük, pedig ez a hiszékenységünk készítette elő későbbi teljes elnyomorodásunkat. Ceausescu, uralma első éveiben, mikor még szüksége volt az erdélyi magyarok támogatására, 1965 táján hasonlóképpen a nyelvi, oktatási, lelkiismereti szabadságot csillogtatta meg előttünk. Majd ugyanő lett a magyarság legnagyobb gyilkosa. Vajon az 1989 decemberében elkezdődött új történelem, a maga reménységet hozó üzeneteivel nem válik-e negyedik nagy csalódássá, s kibír-e a kisebbségi magyarság újra egy ilyen megrázkódtatást?


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok