interjú
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szűcs László

Szintézisek ideje a kortárs művészetekben - Beszélgetés Ujvárossy Lászlóval a Velencei Biennále ürügyén

– Annyit többnyire egy laikus is tud, hogy a Velencei Biennále egyike a legrangosabb európai képzőművészeti eseményeknek. Miként tudnád ennél pontosabban behatárolni a biennále jellegét, helyét, jelentőségét?
– Európában két nagyon jelentős kortárs művészeti seregszemle van. Az egyik Kasselban a Dokumenta, amit ötévenként rendeznek, s épp az idén lesz esedékes. A másik minden második évben a Velencei Biennále, mely a tavaly november 4-én zárta kapuit. Ennek a két bemutatónak, de főként a Dokumentának mindig az volt a lényege, hogy elsősorban olyan művészeti jelenségek exponenseit hívtak meg a rendezők, akiknek kisugárzásuk volt a következő öt-tíz év folyamataira, mintegy anticipálva a művészetnek a jövőben bekövetkező jelenségeit. Tehát amikor a nyolcvanas években elindult a transzavantgárd, megelőzőleg a Dokumentára elhozták azokat az olasz művészeket, akik majdnem tíz év távlatában előre tudtak mutatni egy olyan stílust a festészetben, amit később sokan követtek. Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy amíg a múltban egy korstílus száz évig meghatározta az alkotóművészet vonulatát, addig a modern művészet a század elején robbanásszerűen több irányzatot tudott létrehozni, s a neoavantgárd a hatvanas évek óta annyira felgyorsult, hogy szinte tízévenként van egy ilyen váltóspirál, ami megváltoztatja az addig létező hagyományokat.
– Ez a gyorsulás egyre rövidebb időintervallumokat eredményez, szűkül a spirál? Nem marad-e egy-egy új irányzat vázlatos, kiforratlan?
– Mai eklektikus korunkra jellemzően ötévenként tűnnek fel meghatározó tendenciák. Ez alatt azt értem, hogy a plasztikai kísérleti gondolkodásban pl. dominánssá válik az egyik médium, amelyik uralkodóvá erősíti az üzenetformálás egyik fajtáját. Majd egy másik létező irány, vele párhuzamosan felbukkan és folytatja a mozgást. A nyolcvanas években, amint említettem, megindult egy hatalmas hullám, ami a színeknek és a szabad, expresszív festészetnek egy új teret nyitott. A kilencvenes évekre ez a fajta szabadság bezárult, s újra egy racionális, konceptuális, minimal art-os tendencia erősödött fel, de nem a régi értelemben vett avantgárd irányzatokra jellemző módon. Az egy ideológia köré való csoportba tömörülés mára már nem jellemző, helyette számtalan atomizáció és egyéni színezet, vagy egyidejű változatosság figyelhető meg. Ezek nem új dolgok. A művészetben mindig is az egymásnak ellentmondó tendenciák, ha nem is a végletek, de ellentétes pólusok váltogatták egymást. Ahogy az apály-dagály jelenségnél: amikor telítődik valamelyik oldal, akkor az ellentétjére vált. Ez a törvény a művészetben is érvényesül, csak a hajdani művek más időviszonyban születtek, és a múltat mára rendszerezhetjük, hisz van távlata. Az általad említett gyorsaság pedig nem a művészek önkényes viselkedéséből adódik, hanem korunk sebességének eredménye, a művész csak lereagálja mindazt, ami körülötte történik. A világ felgyorsult, és a XX. század elejéhez képest a gondolkodásunk nagyon sokat változott. És valóban többféle atomizálódás jellemző a kortárs művészetre. Egyrészt a posztmodern eklektikája, amelyik egyedi szemléletekre, koncepciókra, magánmitológiákra, időutazásokra vagy éppen „stílustalanságra” támaszkodik, de természetesen van több más jelenség is, amit még nem tudunk körvonalazni, ugyanis legalább tíz év rálátás kell ahhoz, hogy meg tudjuk határozni ezeknek a karakterét. Ma jellemző a számítógépes virtuális világnak egyfajta keresése, ami eddig nem volt annyira domináns a velencei biennálékon, és az új technológia segítségével természetesen jobban kifejezhetőek lettek az újabb tartalmak. A lényeg az, hogy új eszközeink vannak, amelyeket a tudomány a kezünkbe adott. Mindig is ez történt, csak a rálátás volt más. Mert ha jól belegondolunk, az impresszionizmus sem tudott volna fejlődni technikai vívmányok nélkül. Ha nem találták volna fel a festéktubusokat – az olajfesték hordozható változatát –, akkor nem lehetett volna plain air-festészetről beszélni, hiszen a szél elfújta volna a porfestéket... Ugyanígy a fényképezés felfedezésével olyan új látásmód, ún. fotólátás alakult ki a művészek gondolkodásában, mely a mai napig meghatároz bizonyos művészi attitűdöket. Itt van például Duchamp randevú-elmélete, ami alatt azt kell érteni, hogy minden erőfeszítés nélkül művészetet tudok létrehozni a talált tárggyal. Ha annak adok egy gondolatot, ha egy szituációba installálom, s gondolattal töltöm fel, akkor rögtön műalkotás lesz belőle. Lehet, hogy én a kezem sem tettem rá, mégis műalkotássá vált. Ennek a konceptuális művészetnek az egyik határesete Sol LeWitt ismert mondata: az ötlet is lehet művészet. Tehát kiírják valahová a gondolatot, s a mindenkori befogadó a verbális fogalmi tartalomra koncentrálva előhívja magában a képeket. Végül elmondható, hogy a „vázlatosnak” tűnő egyéni megújító keresgélés mellett, véleményem szerint, általános tendencia lesz a nagy káoszban a rend keresése, a szintézisek ideje, ami a művészetben már többször megtörtént.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok