galéria
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Horváth Gizella

Fare Mondi (53. Velencei Biennále – 2009)

Per Rialto, Per San Marco – aki először jár Velencében, kétségbeesetten keresi az utat, amely itt nem Rómába, hanem mindenhol Velence közepébe vezet, mert a csatornákon átívelő minden hidacska Velence közepe. Velence új szerelmese csak későn jön rá arra, hogy bárhol tartózkodik, a város szívében van.
A Giardinit, a biennále helyszínét viszont nagyon könnyű megtalálni: elég eljutni a Szent Márk térre (Per Rialto, Per San Marco), majd végigmenni a tengerparton, nem sokat bámészkodva, mert a Giardini hatkor zár, és ugyanazzal a jeggyel csak egyszer lehet belépni a kiállításra. Sajnos. Mert a Giardinit bejárni egy nap alatt lehetetlenség. Valami biztosan kimarad, bármennyire hajtaná az embert a kötelességtudat: bele kell nyugodni, legalább a fele kimarad. A fele az itt teremtett világoknak.
Making Worlds – hirdeti magát mindenhol a biennále. Itt a látogató nem képekkel, szobrokkal, nem is installációkkal – hanem világokkal találkozik. Mű-világokkal. Például az argentin művész Tomas Saraceno fekete elasztikus fonalakból készült mutatós galaxisaival, amelyek cseppként gyűlnek egy pókháló fonalai mentén. A háló beszövi az egész kiállítótermet, úgy kell átmásznunk a szálak között, mint Catherine Zeta Jonesnak a Briliánscsapdában a lézersugarak között. Az égbolt leszállt a Földre, és itt hagyta negatív, kicsinyített lenyomatát a földlakók játékos örömére. (Tomas Saraceno: Galaxies Forming along Filaments, like Droplets along the Strands of a Spider’s Web. 2009. Installation, elastic ropes)
Saraceno derűs galaxisait ellenpontozza Nathalie Djurberg svéd művésznő fordított Édenje, ahol a látogató ijedt gyermekként botorkál a sötét teremben a sejtelmesen megvilágított, óriásira nőtt és groteszk formákat öltő virágok és rovarok között. A rémületet csak fokozza a videókon futó agyag-animáció. Gyerekkori rémálmaink rikító színekben pompázó megtestesülései között keressük a kivezető utat, miközben mégiscsak szemünk sarkából mindent meg szeretnénk pillantani, ujjunk hegyévek meg szeretnénk érinteni. Ezért az idézőjelbe tett kísérletért az ígéretes fiatal szerzőt az Ezüst Oroszlán díjjal jutalmazták. (Nathalie Djurberg: ’experiment’. 2009. Installation, claymation, digital video and mixed media)
A nagyvilág-teremtő művészek mellett ott vannak a szűkebb világunk újrateremtői. Például Liam Gillick brit művész segítségével a német pavilonban egy túlméretezett, IKEA-szerű konyhában találjuk magunkat: Liam Gillick konyhabútora szemérmetlenül birtokba veszi az egész pavilont, amelyet valaha Németország történeti dicsőségének tanúságaként építettek. Az a tér, amit férfi politikusok a nagytörténelem pályájaként gondoltak el, most átértelmeződik egy alapvetően női felségterületté, ahol életünk kistörténetei zajlanak. A konyhabútor katonás rendjét és kispolgári unalmát egyetlenegy „élő” jel töri meg: a konyhabútor tetején a kitömött macska. Ő az, aki meséli életünk kistörténeteit.
Ugyancsak történetet mesél az Elmgreen & Dragset szerzőpáros, akik összehozták az északi országok és Dánia közös pavilonját. Két egymás melletti pavilont otthonnak rendeztek be, a dán pavilont eladó családi háznak (A. család), amelyet két ingatlanügynök bemutat a lehetséges vásárlóknak, míg a szomszédos északi pavilont egy hedonista, meleg író (Mr. B) bulis otthonának. Talán a legmegdöbbentőbb Mr. B megörökített halála házának úszómedencéjében – arccal lefelé lebeg, felöltözve, cipő és zokni a medence szélén, sarka „bőrét” kirágta a víz. Volt olyan kíváncsi látogató, aki belenyúlt a vízbe, hogy megérintse a nagyon is életszerű halottat. A házban pedig Mr. B életének túlélő nyomai: a félbeszakított pornónovella az íróasztalon, a padlóba beépített ágy, ahová a látogató beléphetett, kipróbálhatta, de csakis cipő nélkül, a falon Mr. B gyűjteménye: felnagyított meztelen férfifotók, férfiúszónadrágok és -alsóneműk, átlátszó tusoló egymásba gabalyodó mosdókagylókkal, és székek, kanapék, fotelek, ahová a fáradt látogató nyugodtan beülhetett, otthonosan viselkedve ebben a műotthonban.
A kiállítás ideje alatt a „Gyűjtők” néven futó együttes örvendett a legnagyobb érdeklődésnek, itt alakultak ki a legnagyobb sorok, ezt akarták a legtöbben megnézni. Nem is lehet ezen csodálkozni: Elmgreen & Dragset huszonnégy más művész munkáját is felhasználva, két olyan privát szférát teremtett, amely elképzelt „gyűjtők” otthona. A szerzőpáros – saját bevallásuk szerint – érdekesnek találta azt a gondolatot, hogy az összegyűjtött, egy kupacba öszszehordott tárgyak identitást konstituálhatnak. Mr. B frivol identitását érzékeltette modern, szellős otthona az északi pavilonban, a polgári, jól szituált gyűjtő rejtélyes otthonát pedig a dán pavilon, ahol a ki kicsoda és mi micsoda kérdését intertextuális utalások is bonyolították. A dán pavilon lenyűgöző helye a Bergman filmjeit idéző ebédlő, amely a család gyűjtőhelye, és amely leginkább árulkodik a család széteséséről: ünnepélyesen távolságtartó térkialakításával, fényes bronzbőrű merev szobalányával, amely az ajtót őrzi (se ki, se be, de talán inkább se ki), végül kettérepedt, de máskülönben tökéletesen fényes, elegáns asztalával, székeivel, tányérjaival. (Elmgreen & Dragset: The Collectors. 2009.)


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok