galéria
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Ujvárossy László

A Velencei Biennáléról – utóirat

Kétezer-kilenc egyik legnagyobb nemzetközi kortárs művészeti eseménye az 53. Velencei Biennále volt. Anyagából három hónappal a bezárása után is számtalan könnyen felidézhető művészetemlék tör felszínre. A nemzetek pavilonjainak berendezése a gazdasági válság ellenére nem volt szegényes.
Ez alkalommal a kurátorok Fare Mondi / Making Worlds szlogenjére reagálva mutatták be vizuális művészeti anyagaikat az alkotók. A közös cím a művészetkedvelők előtt nem ismeretlen, hiszen minden műalkotás a maga nemében a világról való látomások kifejeződése, egyben teremtés, s e képi világokban az egyes alkotások létrehozói életérzésüket, művészi hitvallásukat tárták a látogatók elé. Ellenben a „nemzeti zászlók” az artefaktumokban – amint Daniel Birnbaum, a Nemzetközi Művészeti Kiállítás igazgatója a katalógus előszavában írja – váratlan művészi kvalitássá oldódnak és a világmindenség közös problémái okán globális irányt tükröznek. Az alkotások műfajilag nagyon változatosak voltak: a videoinstallációtól az environment-szerű térberendezésekig, a tárgyaktól (object) a hagyományos rajzig vagy festményig mindennel lehetett találkozni. Megannyi egyéni tárlat, ahol a nemzetek képviselői a pavilon méreteinek függvényében helyspecifikus térberendezéssel mutatták meg világuk legjavát.
Bár a rendezők az előbbi évek seregszemléihez képest kevesebb nagy nevet sorakoztattak fel, egy hónappal a zárás előtt is szinte telt házzal üzemeltek a Giardiniban felépített nemzeti pavilonok és az Arsenaléban a nemzetközi meghívottak kiállításai.
Magyarországot Forgács Péter képviselte, W projekt című installációjával. Koncepciója az egyik leghatásosabb művet hozta létre az egész biennálén. Intellektuális alkotásában a portré műfaját helyezte a vizuális diskurzus tengelyébe, Josef Wastlnak, a bécsi Természetrajzi Múzeum náci antropológusának 1998-ban előkerült kutatási gyűjteményét emelte be installációjába. Rényi András kurátor szerint az arc „valamiféle egyetemes kölcsönösséget teremt az emberek között: rajta keresztül látok meg másokat, és arcomat kínálom fel, hogy engem lássanak. Enynyiben minden arc a tekintetek cseréjének helye, közös terület. Ám ugyanezért harci terep is, alá van vetve az emberek közötti hierarchiák, társadalmi és hatalmi viszonyok kényszereinek és dinamikájának.” Az installációban e hatalmi viszonyok teremtőivel – elkövetőkkel, de főleg áldozatokkal – kerülünk párbeszédbe, és látva a mozgóképeket, rossz érzésünk, bűntudatunk támad mások tetteiért. A kutatási anyag „beszélő arcai” több sötét teremben, „fekete dobozban” voltak kiállítva, hol rámába helyezett plazmaképernyőn, hol egy monumentális modulrendszer mozgóképeiként, hol áttetsző anyagra vetítve; különös, lassított időfolyamot sugároztak. Egyetlen fénnyel elárasztott helyszín a kijárati tér, ahol videofilmen láthattuk Gershon Evan hajdani foglyot és 16 éves kori maszkját. A filmek, a fényképek, a rettenetes náci ideológiát tükröző tényszerűségen túl, mellyel hozzájárultak a zsidótörvények alkalmazásához, Forgács Péter alkotása figyelmeztet mindannyiunkat arra, hogy soha ne engedjünk a szélsőséges eszméknek, a faji megkülönböztetés agressziójának, felelősségünket ne adjuk át a hatalom diktatúrájának.
Az ausztrálok művésze, Shaun Gladwell már a 2007-es biennálén – akkor a nemzetközi mezőnyben – performance típusú filmjeivel hívta fel magára a figyelmet. Most is sikerült együttérzést kiváltania a nézőből, pedig a pavilon külső falába bevágódott motorkerékpárjának negatív üzenete fogadta a látogatót. A videoinstalláció környezeti plasztikájának élményét az jelentette, hogy a filmen „fekete angyalként” látott szerző eloszlatja a megrögzött sebességőrültekről kialakult előítéletet. Bocsánatkérés az út mentén elejtett vadtól (Apologhy to Roadkill I–VI 2007–2008) című filmjében az ausztrál sivatagi úton motorjával a haladás irányával ellentétesen keresi az út mentén elütött állatokat. Kengurut talál, a motorról leszállva szertartásos mozdulatokkal gyengéden ölbe veszi és a tetemet az úttest közepére helyezi, majd kis idő múlva a képből kiviszi. Talán elhantolja? Majd folytatódik a keresés más szakaszon, az ismétlés által hangsúlyozva gesztusát. A feketébe öltözött fejvadászról kiderül, hogy érző lény, és egyre jobban kezdjük kedvelni még akkor is, ha a másik filmen akrobatikusan, kikötött kormánnyal száguld egy autón a messzeségbe.
Roman Ondák a rá jellemző neokonceptuális magatartásával tette életszerűvé a cseh pavilont, ugyanis installációjában egy természetes mimikrit állított fel. A Giardini kertjének növényzetét hosszabbította meg a pavilonban. Ez annyira jól sikerült, hogy az emberek elhanyagolt vadnövésnek, azaz a kert folytatásának tekintették a „művet”. Így kevesen jöttek rá arra, hogy itt idézőjelbe került a növényi környezetünk. Természetes világ teremtődött ott is, ahol művi reprezentációnak kellett volna lennie, és egyesek anélkül mentek át a termet középen átszelő kavicsos sétányon, hogy egy röpke tekintetet vetettek volna a „kiállított” bokrokra, fákra.


A szerző további írásai

1 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok