palócföld
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Zsibói Gergely

Csillagok, utak, emberek – személyes honfoglalás

A vicinális bedöcögött az álmos állomásra. Megérkeztünk mocskosan egy nemzetközi és egy belföldi vonat minden piszkával magunkon, hátunk megett hagyva egy félig leélt életet. Itt voltunk hát, hol eztán élni fogunk; levackolódtunk a vonatról, ötbőröndösen. Merre mostan? A házak: egy ismeretlen település idegen építményei, melyeket soha nem láttunk eddig, de talán egy kicsit a miénk is lesz majd egyszer. Hajnalban léptük át a határt Nagyváradnál. Véglegesen.

Apám kérdezgette: merre találjuk a Nevelőotthont – hol lakás, és a szüleimre állás várt. Megindultunk a néptelen falusi úton, az araszoló alkonyatban. Minden gondolatom visszavágyott, emlékekbe kapaszkodott, hátrahagyott barátok, nagyszülők hívtak volna vissza. Úgy emlékszem, könnyeim is kikívánkoztak. Gyermek voltam, 13 éves. Megembereltem magam, s újra a házakat figyeltem, ki tudja, melyik rejt egy jövendő barátot, ismerőst. Vagy erre nem is gondoltam? Nem tudom már. És az utcák sora, ismeretlen rendszerük, titkos egymásba fonódásuk mind elveszettségemet, idegenségemet hizlalták. Úgy éreztem magam, mint fekete pont egy ív fehér papíron. Emlékszem, néhány hét után milyen örömmel mutattam az utat egy máshonnaninak – már értettem a falut, magamhoz szelídítettem. De még akkor sem tudtam a környezetét, a többi települést, ahonnan ide, s innen oda utak járnak. A pont köré immár koncentrikus körök gyűltek, ám aprók voltak az ív nagyságához mérten.

Jöttünkben nem figyeltem az útvonal állomásait, hiszen manapság csak a cél reális, az út maga fiktív. Az autóutakat úgy építették, hogy elkerüljék a lakott területeket a gyorsabb haladás érdekében, a vasúti állomásokat pedig nagyrészt faluszélre telepítették egykor. A vonat előtti időkben az utazónak végig kellett járnia útjának állomásait. Nagyobb valószínűséggel ismerhette meg az itt élők szokásait, körülményeit s földrajzi környezetét, mint a mai ember, s így a végcél sem volt már teljesen idegen.

Én idegenül csöppentem ide. Aztán lassanként mindent megismertem, hogy otthon lehessek.

Már messziről szembetűnt a Nevelőotthon tömbje. Közeledett-hatalmasodott az „emberarcú szocializmus” építészetének ez a csupa ablak-, semmi ötlet-példánya. Egy öreg portás figyelt bennünket, sokbőröndűeket, amint a kapuban állingálunk körülnézegetve: hogy hát ez lenne az? Elmagyaráztuk, kik vagyunk. Örült nekünk, már vártak, nem aznap estére, de akkoriban. A befogadó levelet egy évvel korábban hozták át a Nevelőotthon dolgozói Erdélyben jártukban. Az egyik kolléganő a bugyijába rejtette a papírt, bízva abban, hogy nem lesz motozás a határon. Így mesélték.

A portás telefonált a gondnoknak, hogy utalja ki számunkra a vendéglakást:
– Megjöttek a románok… – így kezdte.

Igen, igen, nekik románok, tehát idegenek, bevándorlók, határon túliak, románok. Hogy milyen nyelven beszélünk, az teljesen mindegy. Nem a származás a fontos, csupán az állampolgárság.

Mi volt ez? Elhatárolódás, tudatlanság, vagy csak kényelem, esetleg negyven év tanításának kukacos gyümölcse? Rosszindulat semmiképpen sem, hiszen két hét múltán apám – ráunva a „románozásra” – kérőn figyelmeztette a portást: mi nem vagyunk románok, hanem… és mert… Elszégyellte magát, bocsánatot kért, s később megtudtuk, ő is szólt másoknak, hogy szokjanak le róla. Jóindulattal volt irántunk szinte mindenki, s egyre többen, kik barátunkká szegődtek. Általában azok, akik jártak már odaát, s ismerték az ottani viszonyokat, esetleg barátaik vagy rokonaik éltek Erdélyben. Voltak, akik idegenkedve figyeltek bennünket, úgy éreztem, lehetnénk akár abházok vagy gagauzok, a velünk való viszonyuk akkor sem lenne se melegebb, se langyosabb. Ők általában a munkahelyeiket féltették tőlünk. És voltak olyanok, akik teljesen tájékozatlanok voltak eredetünket illetően. Jól emlékszem egy párbeszédre egy korombeli sráccal:


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok