palócföld
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Zsibói Gergely

Csillagok, utak, emberek – személyes honfoglalás


– Honnan is jöttetek?
– Kolozsvárról.
– Kolozsvárról?
– Tudod, merre van?
– Talán… – bizonytalankodott. – Pest megyében, ugye?

Amolyan „kirakat-erdélyi-magyarok” lettünk. Lám, ők odaátról jöttek, munkájukat jól értik – s legfőbbképpen: ők is magyarok. Ez akkoriban még újdonság volt, lehetett, hiszen mi még „törvényesen” jöttünk át – két évig koptatva ottani hivatali küszöböket –, s az itt lévő erdélyi kolóniák még apró pontokként szóródtak szét az ország térképén. (A helyzet majd csak egy–másfél év múlva változott, mikor odaát a lehetőségek annyira beszűkültek, hogy az erdélyiek – nemcsak a magyarok – mindent hátrahagyva nekivágtak a zöldhatárnak.) A sajtó- és szólásszabadság kibontakozóban volt már akkoriban Magyarországon, s egyre többen emlékeztek arra, hogy magyarok élnek a határokon túl is. Az újságokban itt-ott megjelent néhány erdélyi téma, hír, hol igazul, hol igaztalanul. Ezekre, s más ál- vagy rémhírekre keresték nálunk a választ az emberek. A saját életükbe, történetükbe-történelmükbe azonban nem engedtek beleszólást, különösen, ha a magyar félmúltra terelődött a szó. Hiába bizonygattam, hogy a rádión vagy személyes-rokoni csatornákon keresztül eljutottak az anyaország hírei, a válasz általában így hangzott:

– Ezt te nem értheted, akkor nem éltél itt.
S a túlsó oldalról, ha visszatértem odaátra:
– Ezt már nem értheted, akkor már nem éltél itt. S egyébként is, ott neked sokkal jobb – és a többi, amit szóval nem mondtak el.
Azt hiszem, ez a legnagyobb igazságtalanság, ami emberrel történhet.

Megérkezett a gondnok a kulcsokkal. Letelepedtünk a vendéglakásban. Aztán hidegvacsorát is hoztak a Nevelőotthon konyhájáról. Parizer, sajt, vaj, főtt tojás és puha kenyér – nehéz elhinni, de ilyen vacsorát csak piros betűs napokon ettünk odaát. A párizsit, ha volt, előbb kicsavartuk a vízcsap felett, s ha kieresztette a levét – megmaradt a háromnegyede –, úgy ettük.

Megvacsoráztunk, s anyám rendezkedett kissé, hogy miénkké tegyék az új helyet, ami egy-két hónapig – bútoraink megérkezéséig – otthonunk lesz. A tárgyak, a szoba berendezése kényelmes volt, szinte sajátunk, idővel azonban mind idegenebbé vált. Mégsem lett otthonná.

Két hónap múlva megérkeztek a bútoraink egy lezárt konténerben (nekünk szerencsénk volt, több sorstársunkat kirabolták). Berendezkedtünk a számunkra kiutalt lakásban. Bevackolódtunk, elkerítettük magunkat, s ezek a tárgyak tették könnyebbé azokat az időket, mikor hazagondoltunk. Azidőben szüleim sokat dolgoztak, jól kerestek, és hamarosan hazahoztuk az új hűtőt és a színes televíziót. Jól éltünk, viszonylag otthon. De hát vagy-vagy.

Tévé is volt a vendégházban, színes, és magyarul beszélt. Ezt az érzést nem tudom leírni, ezt, úgy hiszem, csak az értheti, ki odaátról jött.

Híradó volt éppen, a Perzsa-öbölről szólt a jelentés, az iráni–iraki háború újabb epizódjáról. Dörögtek a fegyverek, Amerika is állást foglalt: nagy tétre ment a játék. Korábban én is hallgattam híreket a Kossuthon odaát – s úgy éreztem, most már én is hozzászólhatok a mai nap történései után. Apám mosolygott, anyám is – nekik nagyobb gondjaik voltak, és súlyosabbak az emlékeik.
Fülledt júliusi éjszaka neszezett. Szüleim már aludtak, a tárgyak sarkait silabizáltam a sötétben. Minden annyira új volt és más, rettenetesen más. Arra gondoltam, vajon milyen lesz a holnap reggel, az első pillanat. Még félig aludva tudni fogom-e, hol vagyok, s ha tudom, milyen érzés lep meg elsőként: öröm, bánat, várakozás, esetleg beletörődés? Mert nem én jöttem, engem idehoztak, s az Újvilág színes televíziójának, magyar szavainak és vízhatlan parizerének ellenére én otthon maradtam volna. Aki már kiszakadt saját környezetéből, s más elvárás- és viszonyrendszerbe kellett beleszelídülnie, tudja, hogy igazam van. Gyakran kérdezték, hogy hol jobb, itt vagy ott. A kérdés banális, de mindig igyekszem őszintén válaszolni: itt van az otthonom, és ott érzem magam itthon.

Kimentem az erkélyre, hallgattam az ismeretlen falu éjjeli mocorgását, álmosan döcögő vonatzakatolást, a kutyaugatást. Súlyosan feszült felettem az égbolt, és a Göncöl szárának meghosszabbításában pulzált az az erős fényű csillag. Hiszen az innen is ugyanúgy látszik! Ez sokat segített akkor, és segít még ma is. Bementem, lefeküdtem, és készültem a másnapi ébredésre.


A szerző további írásai

 arrow2 / 2

impresszumszerzői jogok