Balogh Gyula
Tavasz körút, Múzsa utca
Bíró Gyulának
Mint egykoron a büszke Babilon
fölé angyal emelkedett
intésére a Jóknak,
akképpen szálla a bihari tájra
(a Helikont már unva)
a minap egy múzsa.
A Tavasz körútján, úgy este nyolc után,
még látták:
fekete szoknyában
újdonsült magánnyal járkált, –
öröktől szabad, mindig erre vágyott,
de érezte, hogy itt
körbezárja valami a nagyvilágot!
Talán az eső friss csöppje,
az feszül a világ és közte;
vagy a köveken izzó napsugarak…
Mindegy. Szent a jelen annak,
Kinek Örök, Szent, Szabad:
Csak szavak.
Hogy ittléte mégse legyen,
mint sas a hegyen, sziklához láncolt –
múzsánk a fűzfáknál megállt,
körbenézett, s zene nélkül
táncolt –
amint meglibbent fején
halvány haj-Koronája,
az úttestre rászórt
néhány rímet, tónust,
szép, színes, csillagos zászlót.
Emberek mozdultak felé
s ujjongva lesték áttetsző testét!
Múzsánk pedig, a szemektől lebegve,
ropta a táncot, kacéran, nevetve:
a jobb lábát kicsit balra,
a balt pedig jobbra húzta, –
és mire aléltan észrevette:
előtte-mögötte bezárult az utca.
A Berettyón túl vonat lassított.
Néhány festő festett vásznakra
festett komor, bihari éjszakát,
költők fülébe hasított
a csillagok jajkiáltása, –
és mivel nem maradt más társa,
múzsánk meg is rémült,
mert e félsz, ami szívébe bújt,
most a bezárt világban elétűnt:
s ő hirtelen elnémult…
És lett árva, de boldog múzsa,
koldus-múzsa,
koldusa a szónak.
És Újfaluban maradt, mint
hallgatag hírmondója Babilonnak.
Most már ő várt
a fűzfáktól ihletet,
és csak vár,
míg érte jön egy égi csónak –
hiszen neki adta angyali szívéből
a színeket,
a lelkében hömpölygő
Berettyónak…