Szilágyi Aladár
Nincsenek csodák
Keserű úr, az epizodista, minden nap pontosan egy órakor nyitott be a kávéház ajtaján. Kényelmesen elhelyezkedett a sarokasztalnál, akkurátusan megkavarta a kapucínert. Lecsípte a szivarja végét, rágyújtott, elővette az újságot, megfejtette a keresztrejtvényt, megoldotta a sakkfeladványt, majd a hátsó oldallal kezdve kiolvasta a lapot az utolsó betűig. Két órakor felállt, és egy ötöst hagyva az asztalon távozott. Minden fizetéskor és a premierek napján – akár kapott szerepet, akár nem – egy deci konyakkal toldotta meg a kávét. Azon a napon is szokása szerint elővette jól kihegyezett ceruzáját, és nekiveselkedett a keresztrejtvénynek. Játszi könnyedséggel oldotta meg. Szisztematikusan, egyenletes betűkkel töltötte ki a fehér kockákat, mígnem megtorpant. Ceruzát markoló keze a levegőben maradt, a homlokán nehéz verejtékcseppek jelentek meg. A függőleges tizenhétnél ez állt: „Jó nevű kővári színész”… Hat betű. Lassan silabizálta ki a vízszintes szavakat: akarat, ered, hasad, vedel, fakír, zűr.
Félhangosan újraolvasta:
aKarat
Ered
haSad
vEdel
fakíR
zŰr.
– Annyi mint… Keserű! Te jó Isten, még hogy én… jó nevű kővári színész… akarat… ered… ez stimmel, ez mind stimmel. Hasad… vedel… Apropó, Sárika, egy deci konyakot kérek!
– Ünnepel a művész úr?
– Nem én, azazhogy… igen. Fakír! Zűr!
– Óhajt még valamit?
– Nem, csak egy deci konyakot!
Huszonöt évig színészkedett Keserű Kázmér, huszonöt évet töltött a kővári társulatnál. A frontról került ide. Első bemutatójukat a front elvonulása után egy hónappal tartották a színházban, a szabad ég alatt. Igen, a színházban, a szabad ég alatt, mert a háború az üszkös falakat se hagyta épen. A nézők úgy ültek körbe a romokon, mint egykoron Hellászban, az amfiteátrumban. A belépés díjtalan volt, előadás után a színháziak és a közönség együtt kezdték eltakarítani a romokat. Másnap ott folytatták, ahol abbahagyták. Három hét múlva, mire minden törmelék eltűnt, új darabot mutattak be Kővárott.
Keserű Kázmérnak bámulatos emlékezőtehetsége volt. Tucatjával fújta kívülről a színdarabokat, s néhány nap alatt minden szerepet megtanult kívülről. Romeltakarítás közben fennhangon mondta a szöveget, a kollégák elismételték utána, ki-ki a maga szerepét, mígnem összeállt az előadás. Ennek az esetnek köszönhette, hogy a színháznál maradt. Ugyanis Keserű Kázmér azelőtt világéletében nem tette színpadra a lábát. Igazság szerint egy kis szélhámossággal került a társulathoz. Néhány napja lézengett már Kővárott, se ereje, se kedve, se pénze nem volt továbbmenni, a lábsebe is kínozta. Falragaszon egy közleményt talált, melyben a színigazgató kérte a városban tartózkodó színészeket, hogy gyűljenek össze a színház újjászervezése érdekében. A toborzó végén mindenkinek a jelentkezés napjától kezdve fejadagot ígért. Kázmér fantáziáját a fejadag szó ragadta meg, és már másnap jelentkezett. Színész voltát bizonyítandó, kellő iratok hiányában elejétől végig elmondta a Hamlet-monológot, majd tovább folytatta Ofélia és a dán királyfi kettősével, míg le nem állították. Pocsékul, de hibátlanul tudta. Az igazgató-rendező nem teketóriázott sokat, parolázott vele, és szerződtette gyér számú társulatához.
Így lett Keserű Kázmér segédkönyvelőből Keserű úr, az epizodista, a legengedelmesebb színész. Kísérteties pontossággal tartotta be a rendezői utasításokat, továbbra is bevágott minden szerepet, jó szolgálatot téve a többieknek. Memorizáló képességéről legendák keringtek. Művészkörökben újabb és újabb anekdoták születtek róla. Hogy miért nem kapott nagyobb szerepet? Talán éppen azért, mert túlontúl szabályosan játszott.
*
Félig se itta ki a konyakot, amikor berontott Csóri, a titkár.
– Szervusz, Keserű, mit szívsz, keserűt?
– Szellemes vagy…
– A nagyfőnök küldött. Hívat.
– Mit akar?
– Csak jót. Gyere hát!
Egy hajtásra eltüntette a maradék italt, fizetett, és gyors léptekkel ment át a színházba.
– Hívtál, főnök?
– Na lám, Kazika, már itt is vagy? Komoly ügyről van szó.
Keserű bizalmatlanul topogott az íróasztal előtt.
– Parancsolj, foglalj helyet. A… fővárosban ítéletidő van…
– Azért hívtál, hogy az időjárásról társalogjunk?
– Dehogy, dehogy. Úgy látom, harapós kedvedben vagy ma, öregfiú. Az a helyzet, hogy Tücsi nem tud estig hazajönni. A rossz idő miatt kénytelen lesz vonattal bumlizni.
– Szegény…
– Nos, rád gondoltunk, öregfiú. Te segíthetnél rajtunk, a te memóriáddal kimenthetnél bennünket a pácból…
– Hogy én?…
– Igen, ma este beugranál Tücsi helyett.
És Keserű Kázmér epizodista eljátszotta élete első főszerepét.
*
Fáradtan, halálos fáradtan kuporodott le a tükör elé, félig letörölte már az arcát, amikor lehanyatlott a karja, mereven, magába csavarodva, félig hunyt szemekkel nézett a semmibe.
Kinyílt az ajtó, és sorra belopózott az öltözőbe a főnök, Lizi művésznő, Csóri meg a többiek. Nem vette észre őket, nem fordult feléjük, még akkor sem, amikor nagyot pukkant a pezsgősüveg dugója. Nagy ovációval vették körül, a vállát veregették, a kezét szorongatták, Lizike meg egyenesen szájon csókolta. A főnök pohárköszöntőt mondott, majd kijelentette, hogy holnaptól kezdve Tücsivel felváltva, kettős szereposztásban fogják játszani a főszerepet.
Halkan, nagyon halkan válaszolt:
– Nem szabad, srácok – motyogta –, nem szabad… Talán majd újabb huszonöt év múlva kifogok egy ilyen nagy napot…
Másnap délelőtt Keserű Kázmér epizodista nem jelent meg a próbán. Utána küldték Csórit, a titkárt. Kázmér ijedt képű háziasszonyával tért vissza.
– A művész úr egész éjjel nem feküdt le… Csak járkált fel s alá a szobában, és hajnalban elutazott.
– Hová?
– Nem tudom, kérem.
– Üzenetet se hagyott?
– Nem… Azaz egy cédulát találtam az éjjeliszekrényen.
– Mi van rajta?
– Hat szó, hat összefüggéstelen szó.
– Olvasd hát! – förmedt Csórira az igazgató.
– Akarat… ered… hasad… vedel… fakír… zűr…