Tüzes Bálint
Az aranyszájú
Gilice megállt, taligáját az eresz alá tolta, belerakta a nyírfa seprűt, a lapátot, és belépett a kocsmába. A helyiség, mint mindig ilyenkor tíz óra tájt, tele volt emberekkel, akik rumot, cujkát vagy forralt bort szürcsöltek, eregették a füstöt, vitatkoztak, hadonásztak, az asztalt csapdosták, vagy állva topogtak a büfé körül. Ezek az emberek többnyire a munkásvonatokat várták, amazok meg az asztalok körül a hajnali személyt. Gilice megkapta a deci rumot, és elindult helyet keresni magának. Neki külön bögréje volt, ott állt az alsó polcon, csak odafurakodott az emberek könyöke alatt, a kezébe vette, és a büfés már töltötte is az italt. A sarokban éppen felállt két füstös képű, csupa tollpihe maradt a helyük. Gilice rongyot szedett elő a zsebéből, akkurátusan letörölte az asztalt meg a széket, és leült. A másik székre egy behemót, kezeslábast hordó ember telepedett, kucsmáját a földre csapta maga mellé, dagadt markában szinte eltűnt a pohár. Dohányt, papírt vett elő, cigarettát sodort, majd tapogatózni kezdett a gyufa után. Gilice készségesen kattintotta feléje az öngyújtóját. Fatuj, a salopétás* megköszönte a tüzet, majd érdeklődéssel vette kézbe a tűzszerszámot.
– Fránya egy masina. Ujujuj, még vetkőző nő is van rajta! Menynyiért vette?
– Nem vettem. Találtam.
– Találta?
– Az utcán. Meg ezt is.
Gilice csillogó, gyöngyház nyelű bicskát vett elő. A zsebkés mindennel el volt látva, amivel csak lehetett: dugóhúzó, villa, reszelő, még kisolló is volt rajta.
Fatuj hümmögve tapogatta.
– Ezt is az utcán találta?
– Ezt is. Éjszaka sok dolgot talál az ember, csak ki kell nyitnia a szemét.
– Gyakran mászkál éjszaka?
– Mindig. Ez a tér az állomás előtt, meg tíz utca a környéken az én szektorom.
– Micsodája?
– Szektorom. Én seprem fel.
Fatuj megnézte Gilice hosszú, vékony karjait, görbe hátát, és megértően biccentett.
– Könnyű munka, magának való.
Gilice minden irigység nélkül megtapogatta a másik vastag izmait, hatalmas tenyerét.
– Hát maga hol dolgozik?
– Ács vagyok az építőtelepen.
– Az új hídnál?
– Ott. Iszik még eggyel?
– Ha megtisztel…
Fatuj felállt, és néhány pillanat múlva teli bögrével tért vissza. Magának is hozott egy deci cujkát.
– Rohadt ital ez a rum. Az embernek megfájdul a feje tőle.
– Megszoktam már.
– Csak ezt issza?
– Csak.
– Na, akkor isten-isten!
– Egészségére.
Lassan, apró kortyokkal ittak, egyre hangosabban beszéltek, Gilice is hozott egy repetát, majd miután az is elfogyott, felállt, és vállon veregetve a salopétást búcsúzni kezdett.
– Hová siet? Épp most kezdtünk volna belemelegedni!
– Az én szolgálatom fél tizenkettőkor kezdődik. Most negyed tizenkettő: Kérem, én ezt a munkát tizenöt éve csinálom, de még egyszer sem késtem el.
– Tudja mit? Az én vonatom hajnali négy órakor indul. Elkísérem. Legalább az én fejem is kienged.
– Jöjjön, ha akar.
Elindultak a téren keresztül. Gilice apró, gyors léptekkel tolta a taligát, Fatuj kissé bizonytalanul baktatott mellette. Nemsokára széles, kanyargó utcába értek. Véges-végig gesztenyefák szegélyezték, rozsdabarna levelek borították az utat.
– Van mit seperni.
– Nem baj, szeretem csinálni, ilyenkor ősszel nagyon szeretem.
Gilice egyenletes, kimért mozdulatokkal sepert, a két hosszú karja pontosan járt ide-oda, megállás nélkül haladt előre, csak sepert, sepert, a két lába táncot járt, még valami dalfélét is dünnyögött a fogai között, hogy tirarirampapam-tirarirampapam, a salopétás esetlenül topogott a háta mögött, le-fel tologatta a kucsmáját, nagyokat köhintett, majd így szólt:
– Hallja, megállhatna egy percre!
Gilice még húzott vagy kettőt-hármat a seprűjével, majd hátranézett.
– Elszívhatunk egy cigarettát.
Rágyújtottak. Fatuj dörzsölni kezdte a markát.
– Adja ide azt a seprűt.
– Hagyja csak, nem adom ki a kezemből, mert fortélya van.
Újra munkához látott. Már a következő utca vége felé jártak, amikor a salopétás addig istenkedett, míg Gilice engedett neki.
– Aztán egyenletesen húzza, és ne ereszkedjen rá erősen.
Csókolózó párok tűntek el mellettük, egy padon részeg ember horkolt, kóbor kutyát riasztottak egy fa alól. A salopétás lekéste a hajnali személyt.
– Hát most mit csináljak? – vakarta meg a feje búbját.
– Mikor van legközelebb vonatja?
– Délfelé.
Gilice hunyorogva nézett fel a szálfaemberre, majd a karjába ragadva motyogta:
– Meghívnám magamhoz, ha nem utasít vissza. Van nálam hely, aludhat néhány órát.
* Salopéta, salapéta = vászonból készült, két- vagy egyrészes (kezeslábas), többnyire sötétkék, olcsó egyen-munkaruha
A szerző további írásai
