Janusz Oseka
Szárnyak
Bátorffy révületben nézte az eget, pillantása felhőről felhőre szállt, s mikor a végtelen kékség feltárult előtte, még magasabban lebegett abba az irányba, ahol éjjel a csillagok fénylettek.
– Szárnyakat növesztek, Szabina – mondta feleségének.
– Ahogyan szakállt növesztünk? – kérdezte a nő.
– Valahogy úgy – vetette oda Bátorffy kurtán.
Megfogta felesége kezét s belső izgatottságtól reszketve folytatta:
– Tudod, mit jelent egy könyvelőnek a magasba emelkedni, a háztetők fölött szárnyakat bontani és a fecskék mögött vadászni? Egy húsz éve az íróasztalhoz láncolt ember, mint én, igényli a repülést.
Az elmondottak után a tükör elé lépett, levette az ingét, s jobb kezével megcsipdeste bal lapockáján a bőrt.
– Elegendő lesz – állapította meg –, csak egy kissé lágyabbá kell tenned, hogy jobban nyúljon, a szárnyak fejlődése végett.
– Túl öreg vagy, Karl, hogy szárnyakat növessz – rótta fel óvatosan az asszony. – Messzire nem fogsz repülni.
Karl lekicsinylőn nézett rá.
– Jegyezd meg, hogy épp az idősek érzik a legerősebben a repülésre való ösztönzést. Egy fiatal egyáltalán nincs tudatában szárnyai hiányának.
Más nem maradt háta a férfinak, mint hátát masszírozni. De a bőr csupán enyhén dudorodott, úgyhogy egészen apró, a kolibriéhoz hasonló szárnyak képződtek.
– És most bedörzsöljük halszálkaelixírrel, és szilárddá tesszük őket – mondta Bátorffy.
– Félek, Karl, hogy angyallá válsz – évődött vele az asszony.
Ám Bátorffy megfőzte a halszálkákat, átszűrte, és bekente a folyadékkal szárnycsökevényeit. Azután felmászott egy sámlira, kipróbálta, hogy működnek, de a szárnyak még nem feleltek meg tényleges rendeltetésüknek. Karl kificamította a lábát.
– A húzófelület még túl kicsi – véleményezte. – Ezen még dolgoznom kell. A szárnynövesztés nem gyerekjáték.
– Nem tudom, jó-e, ha szputnyikká válik az ember – kétkedett az asszony.
– Földhözkötött vagy. Soha nem lesz belőled madár, soha nem csiripelsz majd a magasban – vetette szemére Karl, majd tovább folytatta a hengereléses masszírozást, melynek révén a bőrt a hátán szárnnyá szerette volna alakítani.
– Azért ne tedd tönkre a ruhacsavarót, Karl!
Az irodában jobbkedvűen iktatta be az elküldött, illetve beérkezett leveleket, mivel volt jövője. Sőt, most még borús napokon is látott csillagokat szobájának koszos ablakain át.
– Lefogyott, Bátorffy – vette észre a főnöke, és fürkészően nézett rá.
– Szárnyakat növesztek, ami megerőltető a szervezetre nézve – válaszolt Karl szerényen.
– Óh! – csodálkozott a főnök és szemei aggodalmat fejeztek ki. Csak a munkáját ne rontsa el, gondolta.
Amikor a vezetőség tagjai közül épp senki nem volt jelen, akkor a kollégái heccelték:
– Repülj már az utca túloldalára, Bátorffy! Legalább a folyosó mentén egész a vécéig, meg vissza.
– Várjatok csak! – mondogatta ekkor. Soha nem hagyta magát felbosszantani. – Egy kis türelem, és tanúi lesztek mindennek.
Hazaérkezve szárnycsonkjaira zsinórt kötött, magasra húzta egy csigasorral, mely a plafonon csüngött, a másik végére pedig néhány nehezéket tett. Így aludt naponta, a csírázó szárnyakkal s a csigasorral.
Szárnyai egyre nőttek, és a halszálkakenet, mellyel rendszeresen bedörzsölte őket, egyre nagyobb ellenállást és rugalmasságot kölcsönzött nekik.
Egy napon felhívta a repülőteret, a repülési viszonyokról érdeklődött és miközben a második reggelijét tartalmazó kis csomagot kabátgombjához erősítette, feleségének annyit mondott:
– Ma repülök...
Az asszony nyakára tette a sálat, majd állig begombolta a kabátját.
– Vigyázz a meteoritekre – kiáltotta férjének, amikor az már a lépcsőn volt.
Bátorffy egyenesen a piactér felé vette az irányt, ahol a templom állt a város legmagasabb tornyával. A járókelők utána fordultak és ámultan nézték hátán a kabát görbült ívét; egyesek azt gondolván, púp. Szárnyas embereket nem láttak még soha, púposokat annál inkább. Csupán egy kapualjban meglapuló s az utcát az újságján lévő kis résen át szemlélő fickó vélt Bátorffy kabátja alatt egy zacskó kokaint felfedezni.
A templom előtt kis ideig a falakhoz cementezett kőangyalokon nyugtatta tekintetét, majd bement s a toronylépcsők felé indult.
– Hova-hova, fiam? – kérdezte tőle valaki a félhomályban. – A toronyba, repülni szeretnék – válaszolt Bátorffy.
– Lélekben?
– Nem, testben.
– Úgy nem sikerül. Nem fog menni – mondta a hang, de Bátorffy már felfelé ment a kőlépcsőkön.
Időközben szenzációra éhes tömeg gyülekezett Isten háza előtt.
A felfelé bámuló arcok a torony tetejéről lerepülni készülő alakot keresték. Bátorffy, aranyozott angyalok és kimérák közt egyensúlyozva, levette kabátját, a sok műnapsugár egyikére tette, kiegyenesítette sálját, második reggelijét a zakógombjára erősítette, és kitárta karjait. A tömeg megdermedt. A férfi a tetőn leugrott, levetette magát a toronyból és... ezernyi csodálkozó szempár figyelhette őt a nagy tér fölött a levegőben vitorlázni. Előbb néhányszor a templomot repülte körbe, azután egy galambraj mellett húzott el szélsebesen, tett egy kört, még egyet, majd egy harmadikat. Egy adott pillanatban az elborzadt nézősereg felkiáltott:
A szerző további írásai
