Kovács katáng Ferenc
Apák és fiúk
Az apa
János bácsi mesterségére nézve kútfúró volt. A felnőttek úgy emlegették, a Bakó. Ez egy hét-nyolc éves gyereknek, aki jó sok mindent összeolvasott, igen rémisztően hangzott. Így nézhet ki egy igazi bakó, száz kilón felüli testes, teli ember. „Teli vele a ház” – mondták a falujában. Ha bement valahová, kettőnek ki kellett jönnie. Megtermett létére hol itt, hol ott volt szempillantás alatt. Megjárta útját, szemlézte portáját. Már ha éppen odahaza volt. Mert munkája jó ideje falujából messzi vidékekre szólította, az ország különböző tájaira. Ha messzire, akkor hetekig haza sem mehetett, pedig otthon is el kellett látnia a dolgát. A két fiúval nem bírt az anyjuk, azoknak a baját kellett ellátni, a ház körül a férfinak való dolgokat, na és az asszony, de ezt most hagyjuk. Zsófika nagyaszszony bölcs belátással uralta a helyzetet. Nem volt ő igazi nagyasszony, de viselte természetes méltósággal a titulust s a vele kijáró tiszteletet is, mint egy Lesznai Anna vagy Zrínyi Ilona. Az átlagnál magasabb, szép tartású, kerek arcú, bársonyos tekintetű nő volt. Úgy tudott ülni, állni, az utcán végigvonulni, hogy tisztelgett, kalapot emelt Zsófika nagyasszony előtt mindenki. János bácsi imádta Zsófikát. A tenyeremen hordom, szokta volt mondani nevetve, s mutatta hozzá lapát nagy kezeit. De még így is hitetlenkedve fogadták kijelentését, mert hát Zsófika nagyasszony súlyban is igen tekintélyes volt.
János bácsi nemcsak kútfúró volt, hanem ezermester is. Erre méltán volt büszke. Nem létezett zár, masina, de még kályhacső sem, ami ne engedelmeskedett volna türelmes barkácsolásának.
Úton voltak télen, nyáron. Mint egy sci-fi film vándorcirkusza, élő állatok helyett különleges gépcsodák, acélgémek, fúrófejű rinocéroszok, lánctalpas elefántplatformok alkották a karavánt. A két lakókocsi egyszerre volt nappal iroda, délután konyha, éjszaka szállás. Egy kicsinyke sarok azonban kivált, ide egyedül János bácsi telepedhetett. Az apró írófelület komikusnak tűnt a termetes emberalak hasa táján, de az a karcsú, hosszú és elegáns csőszerű valami is különbözött a lakókocsi egyéb, amúgy szokványos berendezési tárgyaitól. A cső felett elhúzható tetőablak volt, de még ebből is kevesen sejthették, hogy itt csillagvizsgálás folyik. A kútfúró brigád feje nemigen vett részt az étkezések utáni, sem az esti kártyacsatározásokban, a közeli kocsmák meglátogatásában. A felhőjárástól függően vagy távcsövével kémlelte az eget, vagy iskolásfüzeteibe rajzolt, írt, javítgatott. Az új brigádtagoknak kezdetben mutogatta eszközét, magyarázott hozzá, de többnyire hamar elunták, nem értették, vagy nem akartak odafigyelni. János bácsi magára maradt vizsgálódásaival, nem is bánta, jobb szeretett egyedül lenni gondolataival, na és húsz éve hűséges eszközeivel.
Egy csillagos, szikrázóan hideg téli este történt. Már elcsendesedett a falu, korai vacsorájukat – már akinek futotta rá – elköltötték az emberek. Néhány gyerek lefekvés előtt kint csúszkált a meredek utca letaposott haván. Állva, az agyonkoptatott bakancsokon siklottak az első métereken, de nagyon ritkán fordult elő, hogy talpon bírtak maradni a lejtő teljes hosszában. Hempergőztek lefelé, mint nyáron a füves domboldalakon. János bácsi pontosan emlékszik minden apró részletre, mert az az este más lett, mint a többi. Ő a szánkóját is elhozta a pár utcányira lévő házukból. Felvette társait a háta mögé, s akkor a potyautasnak kellett a szánkót felhúznia a dombra. A többiek lassan hazaszállingóztak. Hanyatt feküdt a rövid deszkaülésen, két lábával fékezett, szinte lépésben csúszott lefelé a lejtőn. Közben a millió csillaggal teleszórt eget bámulta. Hunyorogtak, szikráztak, egybefolytak, s újból szétváltak az általa kiszemelt csillogó fénypontok. A sötétbe burkolózott falu felett olyan volt a fénykupola, mint mesekönyvében a betlehemi királyok feletti színes égbolt. Csakhogy ott sárgán sugárzott még a leghalványabb csillag is. Itt pedig ezüstösen fénylettek, mint a csillagszóró szikrái. Ha fejét jobbra-balra elég gyorsan mozgatta, összefolyt a látvány, ilyennek gondolta a sokat emlegetett Tejutat. De hasonló látvány volt, ha gyorsan, egyre gyorsabban pislogott. S mintha ekkor el is mozdultak volna a fénylő pontok, mint üstökös, mint lassú tejfolyam. Kezét szeme elé tette, ujjai közt lesett fel az égre, majd zárt tenyerét mozgatta egyik nyitott szeme előtt. Sebesen, még sebesebben. Elszédült, feküdt a szánkón hanyatt, keresztben állt az utca végében, ahol az út újra emelkedett, biztonsággal lefékezve a dombról lesiklókat. Fázott keze, lába, lefordult a szánról, s mackósan, kifordított lábfejekkel kapaszkodott a csúszós lejtőn felfelé. Le és fel, megtette párszor, minden alkalommal más részét fürkészte a félgömbszerűen ráboruló égnek. Megfeledkezett a fékezésről, rohant vele a szánkó, megpördült, s elsötétedett körülötte minden.
Langyos melegben találta magát. A doktor úr öreg arca hajolt föléje. Fiacskám, legalább attól megkíméltél, hogy házhoz kelljen mennem ebben a farkasordító hidegben. A kerítésünket tisztelted meg. Abban nem látni számottevő kárt, de a szánkót dobhatod egyenest a tűzre. A csillagokat bámultam, szólt halkan a fiú. A csillagokat, azt bizony jól tetted, mert ritka a maihoz hasonló csillagos este. De ne lejtőn lefelé, és ilyen hidegben máskor, ha adhatok egy jó tanácsot. Ennél több nem jutott el a fiúhoz, a teában adagolt enyhe altató és fájdalomcsillapító megtette hatását. A doktor még befejezte lábán a rögzítő kötést, aztán visszatért a beüvegezett gangra barátságosan duruzsoló vaskályhája és teleszkópja mellé.
Az orvos ezentúl gyakran elhívta magához a fiút. Hosszú estéken, végtelenbe nyúló mesélések, vizsgálódások közepette nagyon szépen haladtak az égbolt feltérképezésében, az ismert csillagképek beazonosításában. Az orvos újabb könyveket hozatott, amelyekben a fiú egyedül is játszva eligazodott.
János bácsi hátradőlt karosszékében, recsegése elnyomta apró sóhajtásait. Az orvos jutott eszébe, a drága kisöreg, aki ráhagyta teleszkópját, s egy valóságos kis csillagászati szakkönyvtárat. S most itt ült egy isten háta mögötti településen, aminek nevét is csak a feljegyzései őrzik. Úgy járta be az országot, hogy az utakon s az állomáshelyről szemlélhető csillagképek állásán kívül semmi nem maradt meg emlékezetében. Szakmája épp olyan csillagászati pontosságot, alaposságot követelt tőle, mint az álmai. Álmaim, így emlegette megfigyeléseit. Hosszú, fordulatos mesékbe foglalta álmait, kerek kis történeteket kanyarított megfigyelései köré. Valóságos figurákkal, tájakkal népesítette be az égi világot. Fiainak hiába mesélt, fészkelődtek egy darabig, alig bírtak ültükben megmaradni s mint a villám viharzottak a szabadba az első adandó alkalommal, ahogy apjuk levegővételnyi szünetet tartott. Később már nem is volt alkalom tudományának átadására. Egyre távolabbi vidékekre szólította szakmája, s a fiúk is csak a szünetekben, ünnepnapokon látogattak haza távoli iskoláikból.
A szerző további írásai
