próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

György Attila

33 csodálatos ember (regényrészlet)

I.

Tarquinius


Nevem Laúkiex Káe Tárkun. Latinul, e megromlott nyelven: Lucius Caius Tarquiniusnak neveznek.
Az éjszaka sast láttam álmomban, nagy, fekete sast: jobb vállamra szállt, belém vájta karmait, aztán elrepült, keletre, ahonnan jött.
Nem kell pontifexnek lenni ahhoz, hogy megértsem ezt az álmot. A fekete sas családomnak, a Tárkunoknak jelképe időtlen idők óta. A rómaiak ellopták tőlünk. Ezt is. Aranyra festették, hadd csillogjon, mert egyébként nincs szemük hozzá.
Gyűlölöm a latinokat. Felszínes, barbár és buta nép, fáraszt az életrevalóságával. Az utolsó etruszkok egyike vagyok, családom hetedik, és utolsó, élő gyermeke – rajtam kívül nincs más örököse a Tárkunok törzsének. A hetedik gyermeket szentnek tartják mifelénk, én azonban mostanig semmi szentségeset nem észleltem magamban.
Kilencszázötven éve annak, hogy őseim megtelepedtek itt, az érccel telt hegyek között, a simavizű tó partján, és kilencszázötven évig védték a birtokot, a népet és titkos isteneiket. Kilencszázötven aranyszeget vertek a templom oszlopába, minden újév hajnalán egyet.
A kilencszázötven év alatt egyetlen pillanatig sem érezték magukat otthon. Én is idegen vagyok: kilencszázötven éve idegen e tájon. Talán ezért rendezzük be mi, etruszkok, annyira fényűzően és otthonosan sírjainkat, ezért szeretjük annyira a halált: mert haza akarunk menni végre.
Az istenek tízszer száz évet adnak egy nemzetség életének: – ez a mérték betelik velem, és én nem akarok további haladékért folyamodni. Elfáradtam, haza akarok menni. Elegem van családom történetéből, elegem van Vetulonia hegyeiből, a cerveteri sík mezőkből, elegem van a gerincroppantó hagyatékból, melyet utolsóként az utolsók között, vállamon hordok. Nem akarok többé fekete-vörös hajókat látni, sem faragott kopjákat, sem díszesre festett kerek sírhalmokat. Elegem van a szobrokból és elegem van a mintás edényekből, melyekre nekünk negyvenhétféle szavunk van.
Valamikor a Tarkunok Vetulonia, a vasmezők városának királyai voltak. Ott ültek a szövetség tizenkét királyának soraiban, az egyenlők között, és minden újévkor az istenek asztalánál lakomáztak.
Legalábbis ezt mondták nekem. Nem tudom, és nem nagyon érdekel, valóban így volt-e; minden bizonnyal így volt. De ma már csak egy kardom és egy lovam van; meg egy aranygyűrűm, mert születésem jogán lovag vagyok.
E karddal oldalamon és e lovon ülve holnap elhagyom ezt a gyűlöletes vidéket, mely hagyta magát megszállni az idegenektől. Latinok, farkaskölykök, gyülevész, életerős horda: ledöntötték a szobrokat, megmérgezték a tó vizét, feldúlták a királyok sírjait, ellopták isteneinket és nyakunkra tették lábukat.
Joguk volt hozzá, az isteni jog szerint, mert megtehették. Az etruszkok engedték, mert könnyebb volt a múltba menekülni, szép asszonyainkkal és isteneinkkel vigasztalódni, gőgös lenézéssel felvágni ereinket, mint szembeszállni a barbár hódítókkal. Meghalni mérhetetlenül könnyebb, mint ölni – s ezt népem, mely az élet művészetét tökélyre fejlesztette, igazán tudta, jobban, mint bárki más.
Ezért megvetem ezt a népet és ezt a vidéket, mely megadta magát, lefeküdt a barbár latinok előtt és feltárta szemérmét, akár a templomi örömlányok.
A latinokat gyűlölöm – de holnap mégis útnak indulok, fegyveresen Rómába megyek, és a gazdag Crassus seregébe állok. Lovam van, kardom és aranygyűrűm: tribunus leszek, gyilkolni fogok, és meghalok valahol Keleten. Azt mondják, a halál az Eufráteszen túl lakik: elmegyek hát, és felkeresem otthonában.

***
Őseim, népem ősei a farkasok elől menekültek ide a messzi keletről. Lükurgosz, a farkassá vált király elűzte fiát – a legendák szerint népem ettől a fiútól származik. A legendák pedig megbízhatóak, s a végzet, lám, ezer év után újra beteljesült: farkasok ivadékai árasztották el földünket, remegő, mohó, szimatoló orral kutatva fel kincseinket.
Lehet, hogy Kelet volt a haza, amit azóta sem találtunk meg. Lehet, azért vagyunk idegenek itt, e régen belakott helyen. Templomaink kerekek, színeink a vörös és a fekete, nyelvünk hajlékonyabb és gazdagabb, mint az itteni népeké, isteneink nevei pedig olyanok, akár a megolvadt kő. Lehet, ezért fordulunk minden reggel napkelet fele. Lehet, ezért megyek most én is keletre, karddal kezemben: megtalálni a hazát. Vagy a halált, ami egyre megy: mi, etruszkok derűsen halunk meg, mintha hazamennénk. Várnak bennünk a láthatatlan istenek.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok