próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szirmai Péter

redruM

„Csendes nyári este. A levegõ mozdulatlan. Forró. A plafonra szerelt ventillátor lustán kavarja a levegõt. P. tekintete a ventilátor lapátjain. Cigaretta a szájhoz, majd vissza a fotel karfájára. Kínos lassúság. Mindig ez van, gondolta. Tekintete, a redõny résein át, az égen hunyorgó tûfejekre tapadt.
Ahogy fárasztotta a szemeit, egy árnyat látott elsuhanni az ablak alatt, aztán még egyet és még egyet. Rögtön galacsinná gyûrte a cigarettát a hamutálban. Idegesen felugrott. Értéket nem tartott otthon. Pénztárcájában is legfeljebb húszezer volt. De tudta, ezek nem szaroznak. Ha kell húszezerért is…
Gyorsan magára kapta a nadrágját, aztán a ruhásszekrényhez lépett. Egy szekercét tartott ott a szomszédos betörés óta. Nemrég megélesítette: olyan volt, mint a borotva. Érezte, hogy lüktetni kezd a halántéka. A sötét csend ott vibrált a szeme elõtt. Hirtelen bekúszott az agyába: a kocsit akarják. Agyát megrohanta az agresszió. Az agresszió, amivel mindig is problémái voltak. Ami már egy élesebb hangra is elõkúszott a mélybõl. Beteges mosoly ült ki az arcára, ahogy kilépett a szabadba.
A ház mögé került. Onnan már láthatta õket. Vékony alakok… A kocsi mellett… A zárral szenvedve… Az egyik talán még kiskorú… Csendesen a gyerek mögé lépett. Agya pattanásig feszült, ahogy emelte a baltát. Tompa puffanás… A rongyszerû bábu a földön... A másik kettõ felhorkan… Az egyik arcéle…, a másik arcába hulló haja: idegen díszletek a megszokott színpadon… Aztán irány a kerítés… Lélekszakadva… Társukat hátrahagyva…”
– Kész a vacsora! – hallom a konyhából A. hangját.
– Megyek.
Becsukom a fájlt. Majd este még befejezem, gondolom. A vacsora kifejezetten kellemes. A napi eseményeket beszéljük meg. A. mondja, hogy az erõszak menthetetlenül terjed. Begyûrûzik az iskolák, a nevelõotthonok után a munkahelyekre is. Mesélni kezdi, hogy az egyeztetõ tárgyalás alatt a megrendelõ képviselõje furcsán viselkedett. Alig tudták lecsillapítani. Pár óra szünet után folytatódhatott csak a tárgyalás. Megértõen bólogatok. Nálunk is volt pár fura eset. Épp mesélni akarom az egyiket, mikor A. az ablak felé kapja a fejét.
– Láttad? – kérdezi, s felpattan a helyérõl.
– Mit? – kérdezem meglepve.
– Mintha valaki ott lenne az ablak alatt.
– Várj, megnézem! – állok fel az asztaltól.
A. aggódását pár szóval lecsendesítem, s belépek az étkezõ melletti szobába. Kihúzom a fiókot. Egy baltát tartok ott, borotvaélesre kifenve. Most már én is hallom a motoszkálást a garázsban. Felnevetek, és végignyalom a balta élét, úgy, hogy nyelvem vére megfesti a csillogó fémet.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok