próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Dan Beáta

Kollaboráns

Három tonhalas konzerv, két tasak sütőpor, egy zacskó tej. A lista szerint még át kell küzdenem magam a tisztítószerek polcai között is. Már jó húsz perce idétlenkedem a hatalmas bevásárlókocsimmal, és nem, az istennek se haladok előre. Feladom. Leparkolok a hússzeletelő mellett, és magabiztosan kerülgetem a tömeget. Az eddig beszerzett portékák megvárnak. A zöldséges kosaraknál válogatok, fogdosom a paradicsomokat, szagolom a narancsokat, és a kimérő pultnál, sorban állás közben feltűnik a lány. Ismerős. Végignézem, ahogy ráemeli a zacskóba összegyűjtött gyümölcsöket a mérlegre, figyelem az arcát, ha felém néz, majd köszönök. Várom a pillanatot. Pár mozdulat az egész, aztán eltűnik a sorok között. Érthetetlen, pedig valahonnan ismerem. Nincs időm kilesni, merre tart, a gép leméri a zacskóimat és kiköpi a cédulákat, felragasztom őket, és sietve folytatom a vásárlást. Egy óra múlva a gyerekért kell mennem.
Hogy is hívják, Éva…, Erika…, Eszter? Nem jut eszembe a neve. Valami E betűs, lényegtelen. Előveszem a listát és követem az utasításait: olaj, liszt… Elidőzöm az édességek osztályán, a fiamnak keresgélek valamit, de meglátom, ő is észrevett, háttal áll ugyan, de csak az előbb fordult meg. Nem akarja, hogy zargassam. Nem akar beszélni, hát nekem sincs időm, és én is jobb szeretek egyedül nézelődni. A bárgyú udvariaskodó csevejek csak kényszeredett helyzetbe hozzák az embert. Hagyom. Leveszek a polcról két kisebb csokit és egy tábla fehéret. Visszaindulok, megkeresem a kosaram. Már tele van mindkét kezem, és megmagyarázhatatlan, de alkalmat keresek, hogy megszabadulhassak a pakkomtól; meg a lánytól.
Együtt jártunk az énekkarba, nekem kötelező volt minden szerda délután odamennem, a szüleim utasítottak, ő azonban szeretett énekelni, szép csengő hangja volt, zongorázott is. Csak a neve, mi a neve? Kiürítem a kezeimet és visszatérek a sorok közé. Pár másodperc és a lány megint mellettem áll, reflexszerűen ráköszönök, ő meg összehúzza a szemöldökét, elrántja a tekintetét, nem ismer. Követem a sor végéig, meg akarom magyarázni, én vagyok a kórusból, a háta mögött álltam a karban, együtt mentünk haza egy darabon; ő a kisutcai tömbházak egyikében lakott, én meg a domboldaliakban. Lehetetlen, hogy ne emlékezzék rám. Hány év telt el azóta? Változtam. Eltűnik az üdítők és ásványvizes palackok sorába. Dühösen markolom a fehér papírfecnit. Mit törődöm vele? Idegesít, hogy nem tudom a nevét, legalább ha eszembe jutna! Fogaim között morzsolom az E betűs neveket, nem, egyik sem ő. Keresni kezdem. Többször egymás után benézek minden sorba. A hűtőládáknál várakozom, biztos, vesz tejet vagy sajtot, esetleg tojást. Hangosabban köszönök majd és kérdezősködöm erről-arról. Eszébe fog jutni, ki vagyok. Talán elmosolyodik, ha megemlítem, hogy minden E betűs nevet felsorakoztattam, de az övé csak nem akart az eszembe jutni. Igen, nevetni fog. Kedves lány, emlékszem rá. Egy idő után türelmetlenkedni kezdtek, meg zavartak az emberek, nézték, hogy mit álldogálok ott tehetetlenül, feltartom őket, pedig csak egy talpalatnyi helyet foglaltam. Feladtam a várakozást, inkább megkeresem. A közelben kell lennie. Majd az üzlet közepén haladok lassan, komótosan, benézek minden sorba, és ha meglátom, odamegyek és üdvözlöm. Ez jobb terv. Halványkék blúzt visel. A szín, az fontos… Lassan pásztázom végig az üzletet, keresem a lányt. A kék minden árnyalatára megrezzenek. Lehet, ő az… de nem és nem. Nem találom. Elveszettnek érzem magam a hatalmas nyikorgó bevásárlókocsimmal. Már majdnem mindent összegyűjtöttem, lassan haladok, az üzlet vevőit figyelem. Az ide-oda kanyargó tömeg elrejti őt előlem.
Feladom. Beállok a sorba, és illedelmesen várakozom. Pár perc múlva már a kijárat felé igyekszem, hirtelen odalép hozzám egy őr és felszólít:
– Kövessen, kérem!
Zavartan kérdezem, mi a gond, de választ nem kapok, csak az ismétlődő parancsot hangoztatja a feketeruhás. Egy apró iroda ajtaja előtt elkéri az igazolványomat, végigmér, majd újra rám szól:
– Várjon idekint!
Hosszas ellenőrzések követik egymást.
– Loptam valamit, levertem valamit, elkövettem valamit?
Nincs válasz. Ők kérdeznek.
Az iroda ajtaja résnyire nyílik, ki-be adogatják a papírjaimat: igazolványt, nyugtát, vásárlói kártyát. Végül elmehetek. Furcsa érzésem támad. Ismerem a hangot odabentről. Bal kézzel betolom az iroda ajtaját. Megvan a lány!
– Vera!
Lesüti szemeit, motyog valamit az őrnek és becsapódik az ajtó.
Még álldogálok egy darabig, bambán lesem a fehér pultokat. Miért az E betűs neveket ismételgettem. Vera, az egyik legkedvesebb barátom az elemiből. Elrendezem a tárcámat, visszateszem a zacskókba a holmikat. Jó húsz percig teszek-veszek a kijárat előtt, és közben az irodát figyelem. Semmi sem mozdul.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok