próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balázs Ildikó

Feljegyzések a füvészkertből - Búcsúzom Szabolcstól

Szép ez a táj, s most búcsúzom tőle.
Szatmárcseke–Tiszacsécse–Túristvándi–Nyírtelek–Felsősóskút– Alsósóskút. Nem mondhatom, hogy bejártam a megyét, inkább csak megsejtettem milyenségét. Előtte Debrecen–Patak–Bécs. Jóval előtte Marosvásárhely.
Erdélyből indultam nyugatra, s fuldokolva kapkodtam levegő, felüdülés után a sívó homokon. Debrecen sohasem ihletett meg. Túl józan volt, túl tárgyilagos. Patak ihlető közeg volt, de másfajta ihletet adott, mint a Nyírség. Ott kezdtem el írni. Ez a megye sejtelmes, homályos, misztikus-spirituális. Szabolcs-Szatmár-Bereg. Innen már megpróbáltam egyszer kiszakadni – visszatartott. Viszszajöttem, mert éreztem, hogy dolgom van itt. Megkaptam, amire vágytam, elvégeztem, amibe belekezdtem – most már futhatok. Sietni kell, mert Szabolcs visszahúz, mint ingovány. Nem olyan tiszta és tisztességes, mint az erdélyi hegyek. Azok nem fogtak. Csalóka, mint a köd, melybe begubózik ősszel az ember, mint báb a selymébe. Nehéz innen távozni – vissza-visszatér az innen elmenő.
Virányos–Kótaj–Nyírszőlős. A vágy a teljes életre. Nem csak epizódokra, magára a teljességre. A mindenség illúzióját adja a szabolcsi táj a maga lomha passzivitásában. Hatalmasak a terek, nyárfák lengik körül, elfárad a szem. S mégsem vágyik a szív máshová, csak vissza ide: annak, aki elment, világok világává válik.
Jó tíz éve Patakon a Bodrog-partot búcsúztattam, ám akkor végeztem a búcsúzással röpke séta során, mely végén csatlakozott egy immáron örök társ a lelkiekben, írószakmában. Vannak, kik elkísérnek mindenhová, vagy az ő útjuk is arra vezet, s minduntalan arra járnak, ahol te is?
Életutak. Pillanatra találkozók, pillanatokra találkozók, olykor egy darabig párhuzamosak, olykor sokáig együtt haladók.
Búcsúzom Szabolcstól.
A lomha táj és lomha emberek vidéke, sejtelmes-riasztó olykor világokon túli sokfélesége. Megérdemelt nyolc évet az életemből. Mióta eljöttem Erdélyből, sehol nem éltem tíz évet. Debrecenben nyolcat – sok volt a kietlenségből. Patakon hatot – sok volt a világvége-messzeségből. Szabolcs andalított, miközben szeme tétován nyílt emberekre, szépségekre.
A fák méltósága, a nyírfák titokzatossága.
Csónak fejfák – Kháron ladikja – visznek a halhatatlanságba. Locsog a Léthe folyó. Folyóparti nevetés – elhaló visszhang. Felhőtlen együttlét. Csónakosok ereszkednek a Bodrogon.
Mit vigyek Szabolcsból? A táj emlékét, lelkem mélyére ülepedve – a szépséget, sejtelmességet. S a tudást, mit megszereztem itt – hogy nincs ide visszaút.
Tájegyveleg a tónál. Fenyő s vízitök. A Sóstó – de szép! Egyszer azt mondtam: majd gyalog fogok ide járni fürdeni. Nagyanyám is lakott itt, s ő is elment, majd fiatalon meghalt. Akit jegyeznek a könyvek – Krúdy, Móricz; a festő Benczúr Gyula –, nem itt teljesedett ki, de magával vitte a teljesség vágyát, tudását, ígéretét.
Talán öregkoromra visszatérek ide. Talán nem. Hiszen csak most járt el felettem az élet fele. Még sokfelé sok utam van.
Szabolcs elbocsát – tiszta lappal, tiszta lélekkel – könnyű szívvel. Nem firtatjuk, ki hiányzik, s kinek hiányzom majd. Aki kedves, úgyis velem jön, ami hozzám nőtt, azt magammal viszem.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok