próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balázs Ildikó

Feljegyzések a füvészkertből - Folyóka álmok

Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet,
tele van kínos kitérőkkel, melyeknek értel-mét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel.
Márai Sándor


A lényeg mindig az írás. Itt vagyok a botanikus kertben. Papírom kevés, legközelebb hozok többet.
Az írásnak – a művésznek ugyan mi szab határt? A fantázia? Nem, az út önmagadba – ahogy írja Márai –, titokzatosan elkezdünk emlékezni. Harminc fölött az ember újabb képességre tesz szert: a visszatekintés képességére – mondja Ingeborg Bachmann.
Sok a munka a szép kerttel. A lélek kimunkálása. A kapuk felnyitása, bepillantás egy félőn ismeretlen, ám mégis – emlékeink folytán igencsak és visszavonhatatlanul, félreismerhetetlenül – ismerősbe. A lélek kertje az emlékek tára is. Emlékezés arra, aki voltál, sejtő tudás arról, ki leszel még. Kivé kell lenned. Tudod, mi az, ami ebben az életben visszavonhatatlanul félresiklott, vakvágányra vezetett, hogy majdan újabb út és újabb perspektíva nyíljon. Korrigálásra? Újrajásztásra? Vagy csak egy helyesebbnek tűnő útra?
Nézd ezt a zöldet, szép a rét, különleges színeket hord. A kasza nyomán fényes csíkok a füvön. Fák, melyek az égre mutatnak, csöndes szökőkút. Hosszú idő a megnyugvás, a csendes releváció. Madarak a tóparton. Vízinövények, sárgán virágzó vízitök. Egy-egy csepp a papírra, amire a sorokat rovom. Titkok házát rejti a mélység, a rengeteg. S bár a kert mesterségesen kicsinyített, míves mása a nagy egésznek, a vadon nőtt világnak, mégis a lélek szimbóluma. Kert, mely elvadul, ha nem mívelik gondos kezek.
A virág, a fű is felfogja az emberi szót, simul az érintés nyomán, s gazdagságot ad a föld, mely emberi szerszám nyomán kifordul. Lélek a kert.
Az emberi lélek lakóhelye, a magány és merengés otthona, emlékek kertje. Csodaszép.
Valamikor kertész leszek – valamikor földmíves voltam. A föld vonzalma mindenkor megérintett. Izzadságcseppek gyöngyöznek s gördülnek barázdákba az eke nyomán. A lélek szomjúhozik. Megitatjuk.
Szeretem a kertben töltött hajnalokat, magányos délutánokat, mikor elül a szél, s napszentületre bezárja virágát a folyóka. Hajnalra kinyílik a déliglátó, megnyílik aznapi életének, aznapi napfénynek, s bezáródik megittasulva a lecsurgó napfénytől. Minden nap egy kicsit. Egy kicsit élünk, akár a déliglátó folyóka, mely madzagon kapaszkodik a fény felé. Estére elszenderedünk becsukott kehellyel – s a lélek kiszáll a testből, egy másik világba röppen, ahonnan éjjeli képeket hoz. Merre járunk odaát? Újabb mese, újabb kis növekedés, újabb jelek a túlsó világból. Sokszorosan kódolva olykor – nincs mindig hozzáférés a jelentéshez. Csodavilág, kitárul-bezárul. Mint virágkehely-nyitogató, -csukogató folyóka, olyan az álmok világa. Reggel a beszüremlő napfény kioltja az emlékezés mécsesét. Elkoppantva a fény – délutáni, estéli merengés egy pillanattöredékre felidézi a sokszorosan rejtjelezett világ hangulatát, s dereng, hogy történt velünk valami, míg álomszárnyon repültünk a túlparton. Tompított fényű emlékezés.
Nádas. Csúcsán bóbitás levélkokárda. Csengő nevetés a túlsó partról – emlékként szüremlik – ma már ellenségek lettünk, ahogy ez lenni szokott. S az ismeretlen fantázia-kapukat nyit – milyennek lássuk, akit elénk ró a képzelet – vagy csak az emlékezés.
Annak idején Inger is sietve tipegett az erdei úton, vajúdott közben, féltette terhét, otthon forró vizes fazekat tett fel Johann, vagy a férfi, akit ő Johannak-nak hívott. Kisfiuk született félnapos vajúdás után. Armand. Inger Armandnak nevezte. Szép volt, mint a telihold. S másfél évre rá megjött Johannes apja fia kékszemű szépség. De jó az emlékezés. Gyönyörű fiúk voltak várom őket vissza.
Előre nem tudhatjuk, hol vétkezünk, hol rontunk el jóvátehetetlenül valamit. Az útszélen nincsenek piros lámpák, azok ott pislákolnak bennünk. Olykor és pont akkor, amikor rossz lépést teszünk – elfordítjuk róluk a tekintetünk.
Nincs jó és rossz út. Van könnyű és nehéz. Nincs kijelölt út, de van tervezett, megváltoztatott. Van zsákutca. Előre nem látható.
Nem szerettem sohasem visszafordulni.
Olykor idegen várossal ismerkedve kimentem valamely kültelekre, s onnan már nem akartam ismét ugyanazt az utat megtenni visszafelé. Buszra szálltam.
Vannak utak a világ végére, ahonnan nincs buszjárat vissza. Megalázó? Tanulságos?
Az ember nem szeret a saját kárán tanulni. A másén meg nem akar.
Honnan a tudás, hogy mely utat kell járni? Ha kellő számú állomást megjártál, ott a zöld lámpa világít. Egy félfordulat, s meglátod. Tudod, hogy ég, él.
Pislákol. Útjelző lámpa. Irányfény.
Most leülök írni, mert napok óta kényszert érzek rá, s kedvetlen-türelmetlen ürességet, mert nem csinálom. Magamfeledve írásban veszem birtokba a mindenséget, mellyel eggyé válok.
Nézd ezt a zöldet, szép a rét, különleges színeket hord. Féltve őrzött kincsek tárháza.

2009. július 17.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok