próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Majoros Enikő

Ébredés

A szabad akarat illúziója, mint ócska kabát hever a széken. A szobában furcsa félhomály dereng. Hajnalodik. A lány felhúzott térdekkel az ágyban hever, mozdulatlanul. Fejét térdére hajtva néz maga elé, rezzenéstelen bénultsággal.
Ha tíz perccel előbb láttuk volna álmából felriadni, akkor most nem csodálkoznánk görcsbe rándult testtartásán. Úgy tűnik, nehezen értelmezi álmát, valami megbénította és magához láncolta.
– Szervusz, felébredtél? – lépett be a lány édesanyja, kedvesen.
– Igen, végül sikerült – válaszolt a lány ingerülten.
– Mit álmodtál?
– A te fiatalkori éned voltam álmomban.
– Ez érdekes! – érződött a nő hangjából a döbbenet.
– Nem ez az érdekes, hanem az, hogy ugyanúgy elrontottam, mint te. Érted? Ugyanúgy elrontottam mindent. Nem volt erőm jól dönteni. Álmomban választanom kellett. Nem igazán emlékszem, hogy mi és mi között választottam. De én voltam ott, és mindvégig tudtam, hogy én vagyok ott a helyedben, mégis a rosszat választottam. Ugyanúgy, mint te, anya.
– A rosszat nem választjuk, hanem sokkal inkább elviseljük, lányom – az anya hangjából kitűnt az erőltetett, szépet mondani szándéka.
– Az lehet, de én azért akartam mindvégig tudatosítani minden eddigi rosszat, hogy elkerüljem, hogy legyőzzem, és ne elviseljem. Az éjjel, álmomban mégis elrontottam, ugyanúgy ott álltam, mint te állhattál akkor régen, és ugyanúgy döntöttem, mint te. Hiába élt bennem egy elrontott élet képe, nem volt erőm másként dönteni. Én nem vagyok olyan… olyan erős, mint te. Érted? Álmomban magamhoz vettem a rosszat, és nem tudtam megbirkózni a ténnyel, hogy én választottam. Tudtam, hogy rosszul döntöttem, de nem volt erőm jóvátenni.
– A kellő energiát megkapod, meg kell kapnod az adott élethelyzetben – próbált erősnek mutatkozni az anya.
– Nem kell, anya, az az energia nem kell. Érted? Ez az álom lerombolta minden eddigi hitemet. Eszerint mégis igaz, genetikailag hordjuk magunkban mindazt, ami lehetőségeinket behatárolja. Mondd… igaz ez?
– Nem tudom, én nem tanultam genetikát, mit mondhatnék? – sütötte le a szemét az anya, nem a tájékozatlansága miatt, hanem sokkal inkább azért, mert nem számított erre a párbeszédre, soha nem gondolta, hogy a lánya egyszer ilyen módon ítélkezik a saját eddigi élete fölött.
– Mondd azt, hogy nem igaz, hogy mindaz a rossz, ami veled történt, az már rég kiegyenlített minden elkövetkezendő rosszat. Mondd azt! – emelte fel a hangját a lány.
– Ha ez téged megnyugtat, ám legyen! De az is sokat jelent, ha felöltözöl és elfelejted az álmodat.
– Nem megy, nem bírok, nem akarok rosszul dönteni, inkább maradok – mormolta a lány maga elé.
– Sajnálom, nekem mennem kell. Ne törd a fejed tovább ezen az álmon! A megszületésed az jó dolog volt, azért gondolkozz el ezen is, kérlek. Az életed tény, és mégiscsak több, mint egy álomkép – mondta az anya, mielőtt elment otthonról.
A lány egyedül maradt, és könnyes szemmel meredt maga elé. Nehézkesen elindult a tükör felé, miközben önálló életet élt fejében a gondolat : „Megszülettem! Élek!” Minél közelebb ért a tükörhöz, annál inkább rátelepedett a felismerés, mennyire hasonlít az anyjára. Ledöbbent. Sohasem akart olyan lenni, mint ők, mint a szülei. Mindig azt hitte, ő más, ő nem fog úgy élni, mint ők, akik felelőtlenül csak úgy vannak, léteznek. Most mintha mindent másképp értene, mint azelőtt. A talányok furcsa rendbe szerveződtek, és minden kétséget eloszlattak. Ez vagy te, az ő gyermekük. Majd fuldoklóként kapaszkodott az utolsó gondolatba, csak az anyjára hasonlíthat. Legalább ez az egy tény igaz volna, hogy kizárólag rá hasonlít. Mert akkor megszabadult az apja silány természetétől, és talán még marad egy parányi rész, amire nyugodt mosollyal felelhetné: „Ez Én vagyok.” Az az Én, mely megszabadult a mások ítéletétől. Azoktól az ítéletektől, melyek újabbnál újabb szerepeket jelöltek ki számára, az „Ez is te vagy!” eltérő megállapításaival.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok