próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kustán Magyari Attila

Pontok

Elengedlek. Lehet, soha nem bukkansz majd rá a tiszteletre,
de nem fogom sajnálni magam vagy Téged.
Én tudom, nem az számít, hányan olvasnak,
vagy hogy
kik olvasnak. Az számít, hogy Mi ketten
megtaláltuk egymást.

Írásomnak


Megteremtetett a fehér, tiszta lap.
A fehér, tiszta lap fölé hajoló kéz megrajzolta az egyik sarokba az Első Pontot. A pont kicsi volt, fekete, halk és egy helyben álló. Ez így volt természetes, ebben a nemes pillanatban. Nem sokkal később, a kéz megrajzolta a második kicsi, fekete, halk pontot. A Második Pont követte az első példáját és egy helyben maradt.
A kéz eltávolodott a laptól.
Csend borult a világra.
Midőn az első napsugár rálövellte tekintetét a fehér, tiszta lap első molekuláira, majd a többiekre is és elérte az Első Pontot, hivatalosan reggel lett.

– Jó reggelt – mondta az Első Pont. De nem válaszolt neki sem a fehér papír, sem az irdatlan távolságban fekvő vagy ülő, álló másik fekete pont. Mégis köszönt ő, mert reggel volt és reggel köszönni kell. Értelmetlen is lehet ez, és azt sem tudja, honnan érkezett a szabály. Lépjünk tovább. Tehát ezek lennének élete első percei? Az, hogy a tegnapra nem emlékszik, rögtön azt is jelenti, hogy tegnap nem is volt a számára? Amit tud, azt honnan? De elég a kérdésekből.
Első dolga a köszöntés után az volt, hogy imádkozott:
– Én istenem, add meg nekem ennek a napnak az összes elérhető örömét, bánataid szétosztásakor is kegyeskedj lábaim elé dobni némi mennyiségűt. Felebarátaim, barátaim (kiket nem ismerek, de biztosan vannak) öröméről és bánatáról se feledkezz el, ahogyan ellenségemnek se add meg azt a gonoszságot, hogy kihagyod őt az élet kettősségéből. Fényt és sötétséget adj, erőt és gyengeséget, mert tiéd a testem, a lelkem és a hírnév. Ámen.
Miután ezt ilyen szépen befejezte, tovább állt egy helyben és az eget kezdte kémlelni. Igazság szerint kissé hamis elfoglaltságot választott magának és nem utolsósorban hiábavalót. Az égen ugyanis az égvilágon semmi sem látszott. Fehér, végtelen égbolt volt ez, egy valamirevaló csillagászati megfigyelés alá sorolható égitest vagy isteni megnyilatkozás teljes mellőzésével.
– Akkor majd imádkozom még egyet – gondolta az Első Pont, de aztán letett szándékáról, hiszen nem jutott eszébe még egy ima. – Tulajdonképpen semmim sincs – mondta hangosan. – Életem eddigi élményei a köszönés, az ima és az égboltkémlelés. Egyelőre nem sok.

Időközben felébredt a Második Pont is, az irdatlan távolságban. Természetesen egy imába fogott bele, mit sem törődve rejtélyes vágyával, mely egy kis köszöntést csábított volna ki belőle előbb:
– Isten. Te, ki irdatlan bűzös testem e világra hajítottad, légy olyan kegyes és mocsokban fetrengő énem, e remegő lelkű szolgád a mai nap során ne bántsd, ne égesd a tegnapinál tüzesebb vasakkal, hiszen nem vagyok én olyan undorító, hogy ezt megérdemeljem. Ha mégis, hát tedd meg. Hiszen tiéd a testem, a lelkem és a hírnév. Ámen.
Ezek után ő is megkísérelt valamivel foglalkozni, hiszen az rögtön látszott, hogy ezen a sivár fehér földű és fehér égboltú világon (de vajon van-e másik) nem sok öröme lesz, hacsak nem kezd bele valamibe. Így aztán megpróbált szétnézni, nincs-e valami a közelben, ezen a fehér földön. Nem volt. Olyan fehér és sima volt az egész föld, hogy még egy apró hibát sem talált, egy formát, ami legalább vicces alakjával megnevettette volna őt.
Rögtön második imájához látott volna, ha eszébe nem jut, hogy az elsőnél többet nem tud. Hajlongani szeretett volna, vagy mocskos testét a fehér földre dobni, de hát mozogni nem tudott, vagy nem mert.


A szerző további írásai

1 / 5 arrow

impresszumszerzői jogok