próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Tar Károly

Gyanú

>Első beszélgetés/

– Kapcsold be!
– Bekapcsoltam…
– A kamerát is. Nem látlak! Hallod?
– Látlak.
– Kapcsold be! Klikkelj rá!
– A francba… Nem találom.
– Ott, alul… Keresd a videohívás gombot.
– Keresem. Hol van?
– Halló! Másfelé kattintott, most kezdheti elölről… Halló!
– Más gombra kattintottam, kezdem elölről.
– Hallom. Hallod?… Miután feketéről zöldre vált a keret alapszíne, megjelenik a kép. Nálam éppen most zöld. Na, mit mondtam! Látlak! Látom a kezed és a füstölgő cigarettád. Mondtam, ugye, hogy jó ez a skype, úgy beszélgethetünk, mintha szemben ülnénk egymással…
– Rég volt az már.
– Én már csak a most-ra figyelek. Megöregedtem.
– Látom. Rajtam is látszik. Láthatod…
– Kopaszodsz te is.
– Állítsd magadra a kamerát. Élesítsd. Most jó!
– Előrehajoltam. Amikor hátradőlök ebben a kényelmes karosszékben, csak a kezem látszik.
– És bal oldaladon a fal, amely tele van festményekkel.
– Igen. Azok nagyon régi képek. Van egy kis családi gyűjteményem. Nyugdíjazásom óta rendezgetem. Semmi haszna, de van elfoglaltságom. Szívesen látlak, nézz be hozzám.
– Persze, mi az a kétezer kilométer?
– Kellett neked olyan messzire menned!
– Nem volt más választásom, te is tudod. Otthon már senkim sincs, itt unokám hasznára lehetek, legalábbis ezzel áltatom magam. Vittem-hoztam óvodás korában, elkísérem az iskolába, ráerőltetem a magyar szót, a nagyapáknak is lehet némi hasznuk.
– Mikor mentél ki? Van vagy húsz esztendeje?
– Majdnem. Tulajdonképpen a változás után öt esztendővel.
– Hű, hogy repül az idő! Ezek szerint jó húsz esztendővel ezelőtt találkoztunk utoljára?
– Úgy van. Akkor láttalak, amikor visszatértél Bécsből. Bejöttél hozzám, az irodába. Emlékszel? Emlékszel, mit kérdeztem tőled akkor?
– Mit kérdeztél?
– Nem emlékszel? Azt nem lehet elfelejteni…
– Azt kérdezted, hogy visszajöttem?
– És mit feleltél?
– Azt feleltem, hogy igen.
– Így van. Azt beszélték rólad, hogy az anyaországból átléptél Bécsbe. Láttak a menekülttáborban. És aztán hazatértél.
– Hazatértem, persze.
– Akkor nem kérdezhettem tőled egyebet. Az iroda is tele volt poloskákkal.
– Az meglehet, másokat is lehallgattak.
– Nem kérdeztem tőled egyebet, mert nem kérdezhettem. De sejthetted, mit gondoltam rólad. Mit gondolhattam valakiről, aki jelentkezik a bécsi menekülttáborban, ott forgolódik néhány napig, aztán, mintha mi sem történt volna, visszatér az átkos rendszer igája alá. Van ilyen? A karámból szabadult állat megjárja magát a szabad réteken, aztán visszaballag a szúrós szögesdrót kerítés mögé? Azért sem kérdeztem többet, mert barátaink és közös ismerőseink kérdésére sem tudtam mit felelni. Milyen ember ez a Béla? – kérdezték tőlem. Igaz lelkedre, Anti, mondd, milyen ember az ilyen? Így kérdeztek. S azt, hogy miért mentél a bécsi táborba. Mit és kiket kerestél ott? Ki küldött? Ilyeneket kérdeztek fojtott hangon, és kérdéseikben benne volt az ítélet. Hallgattam. Mert a kétségek úgy égették egész bensőmet, mint gyomorfekélyest a savtúltengés. Nem segít ilyenkor a szódabikarbóna, nem enyhíti fájdalmunkat semmilyen por, mert erre nincs orvosság.
– Hazatértem.
– Nem hittem el, hogy ott jártál. Rákérdeztem. A többit akkor nem kellett magyarázni.
– Nem magyarázhattam akkor magam sem, mert nem volt mit. Minden magyarázatom újabb kétségeket borzolt volna az érdeklődőkben.
– Érthető.


A szerző további írásai

1 / 9 arrow

impresszumszerzői jogok