próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balázs Ildikó

Istenszéke. Valaki jár velünk

”Gondolsz rám? Milyen lenne?”
sms

Merőlegesen áll a nap a mezőre. A ványadt kukoricaszárak már alig zörrennek a hűségben. Vibrál a levegő. A mező végeláthatatlan – rég elfogyott az üveg ásványvíz, mire elértük a Marost. Cipőt le. Lábáztatás. Az Istenszéke még egy jó futásnyi –15 kilométer.

Minden maxitaxit leintek, de az árván kanyargó országút csendessége azt sejteti, hogy lekéstük a megfelelő járatot. Egy öregember ül velünk szemben egy padkán az út mentén, nem lehet tudni, hogy román-e vagy magyar. Valamit motyog, hogy csak integessek tovább.

Jön egy fehér furgon. Intek, s megáll. Nyúlok a kilincse után, hogy elhúzzam az oldalsó ajtaját: nincs. A sofőr szól, hogy szálljunk fel elöl. Akkor látjuk, hogy egy alkalmit intettünk le.

– La Scaunul Domnului, la Deda-Bistra.

Beszélgetünk, felajánlja, hogy elvisz Toplicára. Oda szállít árut. Nem, nem. Csak az Istenszékét szeretnénk megnézni. Az alját legalább. Bisztrán megáll, szól egy fiúnak, az bepréselődik állva mellénk a kocsiba, fél felemmel a sebességváltón ülök majdnem. A sofőr neveti. A fiú pontosan megmondja, hol tegyen le, hol indulhatok fel a hegyre. Kiszállunk, ott a Bisztra patak.

Fel az Istenszéke tetejére teljes napi gyaloglás. 16 kilométer. A sofőrrel megegyezünk, hogy Toplicáról visszatérve felvesz. Két órám van.

A hátizsákba csak a felsőruhát teszem, s egy fél liter vizet. A többiek a Bisztra patakban maradnak. Ki sem jönnek a vízből. Én indulok a hegyi úton, hamarosan lucskos a hátamon az ing, bár a szél fúj, s a hőség itt nem érződik. Csak a bőröm közvetíti a perzselődést. Nagyokat lépek a hegyi úton. A mezőn mellettem egy férfi szénásszekeret rak, az aprócska hegyi lovat kicsapta legelni.

Vackorfa, lelkesen letépek pár gyümölcsöt. Olyan pici, majdnem ehetetlen. Szinte hihetetlen, ahogy haladni tudok. A lábam visz, mintha önállósult volna, s érzem az izmokat dolgozni. A szél fúj, semmi más hangot nem hallok. Földrögök görögnek a lépéseim alatt. Az első szint egy pláj – talán így hívják errefelé. Hegyi mező, legelő. S szembefordulok a szembeni hegyoldallal. A látvány mellbe vág. Sűrűn lombhullatóval benőtt hegy magaslik sötétzölden. A méltósága megdöbbent. Ahogy nézem, a magam kicsinységét érezve a tájban, mintha sírás fojtogatna. Valaki velem van, érzem a jelenlétét. Nem járok egyedül.

Innen már meredek az út, kövesedik, sziklagöröngyök útjából kell kitérnem. Egy szikladarab az út közepén, nekidőlök, fent az oldalban esztena. Tarka tehenek. Ott kutyák lehetnek, kikerülni nem lehet, az út mellette visz. Oldalazva megközelítem az út menti erdőt. A szelet hallom: sem bogár, sem tücsök. A falu hangja, a teherautók zúgása rég elhalt. Itt már a madár sem jár. Csak a gondolat. S a szél. Szembe velem a sötétzöld hegy trónol. Kiáltani szeretnék, hogy visszhangozzék. De a szelet nem zavarhatom. Magamba fojtom a kiáltást, s indulok az erdő felé. Meredek oldalon nőtt. Vigyázok, hogy kavics, fadarab ne kerüljön a talpam alá, nehogy megcsússzak. Csodálkozom, hogy visz a lábam. Szinte nem is érzem a testem súlyát. A vizet beosztom, akár az időmet, kortyra-percre. Felfelé egy óra, vissza még egy. Virág az úton, intek neki. Szamártövis, encián, borsmenta. Az illatukat a földre nyomja a hőség, csak egyet-egyet lebbent rajtuk a szél. Óriási hegyi mező, eltűnök a hatalmas hegy lábai között.

Az erdő kihalt, csak egy sávnyi. A hegygerincet választja el a túlsó hegyoldaltól. Felérek a tetőre, egy kilátó, rajta valakik nejlozacskó-zászlót tűztek egy rúdra. Halk zörgését foszlányokban elviszi a szél. Pár lépésre egy ló szabadjára engedve, lábdobogásomra megáll a legeléssel, hallgatózik. Megnézzük egymást egy pillanatra dermedten, aztán megrázza a fejét, s ismét legelni kezd. Semmi sem hallatszik, csak a szél, mintha megsüketültem volna. Körülöttem a Maros menti falvak párába vesző csücske. Szemben velem hatalmas ölű völgy, balra tőlem a sötétzöld, lombhullatós hegy. Hangtalan kilátó. Le szeretnék feküdni, a magasság földre kényszerít. Ráfekszem oldalra dőlve a hátizsákra. Már sem sírnom, sem kiáltanom nem kell. Hallgatom a szelet – más hang nem szól. A ló halkan nyerít, de a hangját máris elviszi a szél, csak sejtem, hogy szólott. Mellettem apró, lila virágú szamártövis, leszedem. Pici kék-fehér, földön kúszó virágok, odébb szalmavirágszerű, sárga szamártövis.

A zászló lobog a hegyen, biztos, hónapokkal korábban helyezték oda. Óriási távlatok körben, keresztülkúszik rajtuk az út. Falu az út mentén, ismét falu, s valahol egy erdő mögött ismét egy. Völgy folyik völgybe, a távolban kékek a hegyek, a velem szembeni méltóságosan zöld. Földközelből nézem a teremtett világot. Akié e gazdagság, bő kézzel mérte. Semmi nincs, ami apró létünkre emlékeztetne, napi bajlódásokra, emberi kicsinységre. Felszív a táj, mint porszemet, félve tapadok a földre.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok