próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Czirják Árpád

Zárt osztály

Ma reggel a zárt osztályon pörkölttel gyógyszerezett az asszisztensnőcske. A főorvos bejelentette, hogy déltől végleg szabadok vagyunk. Nincs pénz többé a kezeltetésünkre. Eddig is csak placebóztak. Egyesek tovább nézték a politikai vitaműsorokat a tévében. Mások telefoncsörgést vártak. Megint mások játszadozó gyerekekre figyeltek, akik épp apukát látogatni jöttek meg. Apukát, akinek hiába van családja, melója, s plusz jövedelme is, mert lakásának utolsó részletét csak az első nyugdíjára tudja kifizetni. Épp mint Miller ügynöke… Vagy az ötödik ikszre? Mindegy is. Gürcölni kell, s a ház értékének dupláját rabként – – – Megint mások blogoltak, lassan s bosszankodva, de blogoltak. Az ablakban levő citromfát lefotózták, s feltették a blogra. Terapeutikus hatása kétségbevonhatatlan. Ágikának is jót tesz. Egyesek saját maguknak írták saját blogjukba a bejegyzéseket, s válaszoltak is rá… – – – Megint mások az ablakban citromfát fotóztak. A privi vöröslámpásan kivilágítva. Mindenki borotválkozik. Fent is, lent is. Pedig a városközpontban van már ragtapaszos szőrtelenítő is…

Déli tizenkettőre pontosan el kell hagyni tehát az épületet. Mert akkorra levágják a villanyt. A kábeltévét. A telefont. A világhálót. A gázt. A hideg vizet. A meleg vizet. A fűtést. A postás kézbesíti az utolsó számlákat. A kényszerzubbonyt le kell adnunk a ruhatárban. A főorvos, miután mindenki kijött az épületből, bezárja a főbejárati ajtót.

A zárt osztály kapuja egy utolsót, nagyot döndül. Bezárul. Végre végleg szabadok lehetünk. De hova menjünk? Hisz nem kellünk senkinek! Talán még van egy utolsó esélyünk! (Ha már az egészségügy lerázott magáról, mint kutya a kelletlen koloncát…) – A kultúra! A színház! A világot jelentő deszkák!

Újsághirdetésben, plakátokon látni: Bohóc kerestetik. (Angajare de clown, de Matei Vişniec. Premiul UNITER pentru cea mai bună piesă nouă românească pe anul 1990.) Megpróbálhatjuk mi is. Hisz a zárt osztályon annyira szerettek bennünket! Sokszor fakasztottunk könnyeket, mosolyt, nevetést. Néha meg is tapsoltak, dicséret kíséretében. Meg néha megdorgáltak, hogy másnapra jobbak legyünk. Talán nem is lesz olyan nehéz előadni ezt a darabot… De hiába a nagy igyekezet s lelkesedés, mert a direktor úr szigorúan fogad: van épp elég emberem, miért pont önökre lenne szükségem?… Amúgy ismerjük már magukat, idegenekkel pedig nem dolgozunk!…

Hümmm. A főorvosunk pedig elment ebből a városból. Szerettük, mert sokat foglalkozott velünk. Barátokként kezelt. Minket, a zárt osztályon. Minket, a szabadjára engedett lehetséges bohócokat. A főorvosunk végül nem jött vissza többé soha. Itt maradtunk magunkra. Szabadon. Úgy is, mint lehetséges bohócok. Deszka nélkül.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok