próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Jakab István

Emil Addington

Akkor hatvankilencedik napja ivott már. Kitartóan, összeszorított fogakkal, sötét tekintettel, szótlanul. Minden reggel ugyanolyan fáradtan, szárazon, szédülten kezdődött. Felült az ágyon, torkát méregkeserű váladék mardosta, kiköpött. Gyomra remegett, keze vitustáncot járt. Feje kókadtan imbolygott vékony nyakán, mint egy üres dióhéj.

A kis sötét szoba másik felében alig hallatszott anyja csendes szuszogása. Kint még alig pirkadt. Megrázta fejét, és odaimbolygott az öreg székre tett ruháihoz. Felöltözött. Megkereste a szekrényen lapuló pénzét. A tavaszi reggel mellbe csapta. Madarak csiripeltek a fákon, az udvarban kutyák lépkedtek lustán. Emil Addington szótlanul kilépett a házból. Elindult a kocsma felé. A füstös köpködő alig néhány tíz méternyire lapult házuktól. Néhány öregember üldögélt a halványpiros műanyag asztalok mellett, reggeli féldecijét szopogatva. A pult mögött Paula álldogált. Csúf békaarcán ostoba gőg csillogott. Utálta ezt a nőt. Utálta a fajtáját.

– Egy Napoleont – mondta csendesen.

Paula gúnyosan végigmérte. Aztán kimérte az italt.

– Nesze! – mondta száját elhúzva.

Emil Addington dühösen beharapta ajkait, aztán szótlanul leült. Némán figyelte az asztalon csillogó konyakot. Vágyott rá. Kívánta az ízét. Kívánta, amit ad neki. A felejtést, a kellemes bágyadtságot, ami úgy ringatja vékony kamasztestét, mint egy anya puha meleg karjai.

– Gyere, szép kedvesem… – mormogta alig hallhatóan.

Felemelte a poharat, és egyetlen mozdulattal lezúdította annak tartalmát a torkán. Mintha eleven tüzet nyelt volna. Összerázkódott. Aztán elmosolyodott. A hatás azonnal beállt. Gyomrának remegése abbamaradt, feje már nem volt olyan nehéz, mint egy homokzsák. A düh és a fájdalom hideg sötét csomója elolvadt, megsemmisült a tűzfolyam melegétől. Elégedetten felállt, és odament a pulthoz.
– Még egyet – vakkantotta.

Akkor nyílt az ajtó, és beomlottak Jimmyék. Poros kőművesruhájuk szürkén tapadt testükre, oldalukon kis táskában ennivaló lapult, tekintetük megvetően állapodott meg volt munkatársukon.

– Iszol? Még korán kezded! – vigyorgott Jimmy. Úgy nézett rá, mint egy kutyára. Mint egy rühes kutyára.
– Ja – bólintott Emil Addington.

A kőművesek megrendelték a kávéjukat, és tüntetőleg jó messze ültek az asztalától. Hamar beszélgetésbe mélyedtek, figyelemre se méltatták. Emil Addington szótlanul nézte őket. Sötét tekintete segélykérően pillantott a mennyezetre azután. De nem jött segítség. Soha nem jött. Gyámoltalanul üldögélt, italát szorongatva, mint egy kisgyerek. Persze azok nem konyakot isznak. Voltaképpen mi is a baj? Mi a fene történt vele? Jó, az anyja beteg. De hisz mindig is az volt. Magára hagyták egy őrülttel, igaz. Azért eltelt tizenhat év. És nem volt semmi baj. Mi van, mi ez az érzés? Valami dühödt sötétség, valami hideg űr támadt valamikor régen, az idők homályában, és eljött érte, hogy megfagyassza a lelkét, mint a tél a kerti tavakat. Fázott. Nagyon fázott már. Lehajtotta italát, és rendelt még egyet.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok