Ujvárossy László
Az út
Úgy érzem magamat, mintha eltévedtem volna és valakitől megérdeklődném a hazafelé vezető utat. Azt mondja, majd ő elvezet, és elindul velem egy szép sima úton. Egyszerre csak véget ér az út. És ekkor így szól: Most már nem kell egyebet tenned, csak megtalálnod az innen hazafelé vezető utat.
(Wittgenstein)
Kolozsvárott a festészeti pavilon egyik világos, pazar termében elsőéves főiskolásként Bartókot hallgatva Allegro barbarót improvizáltam egy nagyobb vászonra. A képen három maszkot festettem, primitív ritmusban. A munkába belefeledkezve, vad színkezeléssel és gesztusokkal készült a „mű”, de ez a lendület a hanglemez lejártával megszűnt, „véget ért a kreatív csoda”. Ilyenkor következik az alkotófolyamat mérlegeltebb, befejező szakasza. Újra feltettem a hanglemezt, de mit sem segített, nem tudtam továbblépni, és a feszültséget követő egyensúly nem következett be. Ekkor lépett a terembe tanárom, Paul Sima festőművész. Örömmel lélegeztem fel, a legjobbkor jött, mondtam – ami véletlennek számított a délutáni órákban. Elmondtam, hogy nem tudok továbblépni, s úgy érzem, nincs befejezve még a kép, kértem a tanácsát. Kellemetlen a befejezetlen munkából feltörő bizonytalan érzés, nagyon örültem, hogy van, akitől segítséget kérhetek, mire ő hosszan meghallgatott, átölelt és barátságosan ajánlotta a három lépés távolságot az állványtól. Majd rám tekintett és kérdően nézett, hogy nem látom-e a megoldást, s miután látta, hogy tovább sem boldogulok, újabb három lépést tettünk együtt, egyre távolabbra kerülve a festőállványtól. Kérdését újból megismételte, hogy tudom-e már, mit kéne tennem. Nemleges nyugtalan válaszom mosolyt és mély nyugalmat csalt az arcára, aztán biztatóan elmondta: hogyha ma nem sikerül dűlőre jutnom, ismételjem meg holnap is és mindaddig, amíg nem jövök rá a megoldásra. Akkor úgy éltem meg ezt a korrektúrát, mint a tehetetlen tanár tanácstalanságát. Mai szemmel, sokéves tanári tapasztalattal tudom, hogy ebben a kalandban az alkotónak egyedül, magának kell megtalálnia az utat, akárcsak a filozófusnak. Bármit mondott volna abban a pillanatban a tanárom, a kompozícióm kárára teszi, a kép szín- és formaegységét megbontva, egy idegen elem beiktatásával. Gondom biztosan nagyobb lett volna, Wittgenstein szavaival élve, „senki sem gondolhat ki helyettem egy gondolatot, mint ahogy senki sem teheti a fejemre a kalapomat, csakis én”.
Nos, jogosan tevődik fel a kérdés: akkor mit lehet megtanítani ma a kompozíciós gyakorlaton? Hogyan lehet kreativitásra serkenteni a fiatalokat? Művészt, festőt, grafikust lehet-e majd képezni? Ezekre a kérdésekre választ keresve nyomozok a változók között, hogy állandókat találjak, melyek segítségével jobban megérthető a vizuális művészeti kommunikáció folyamata és ebben a kreativitás lehetősége maga. Ha a hagyományos akadémikus oktatás szempontjait figyeljük, formulává vált recepteket és manierizmust találunk. A reneszánsz és a középkor mesterképzője mesterségre és stílusra tanított. A huszadik század elején ehhez tér vissza a Bauhaus építészeti és művészeti iskolájának felfogása. A Bauhaus 14 évi működése során az épület és művészet egységének művészeti programját állítja fel újra, a műhelyek és a mesterek beiktatásával. Ez a didaktikai stratégia még ma is használható tanulságokkal szolgál a művészetpedagógiában. Abból az alapállásból indul ki, hogy a művészet nem tanítható, célja a magasabb szintű kézművesképzés és mesterré formálás volt. Ennek érdekében két alapvető kreativitáselméletet dolgozott ki, melyek egyben az akkori társadalmi igényeknek korszerű igazodási lehetőséget biztosítanak. Az első főleg Paul Klee nevéhez fűződik: az ún. kifejező teremtéselmélet mint genezis egyedül lényegi képe, melyben segítségére voltak Kandinszkij és Itten tanítási módszere: a magból (a pont) kinövő és szétterjedő gyökér a törzs (a vonal) elágazásaival fát növeszt. „A természet ölén, a teremtés őstalaján, ahol mindenek titkos kulcsa őrzetik. A fa törzse a mindenkori művész, aki a gyökér által a talaj éltető nedveit mozgásba hozza, és így kibontakozik koronája, műalkotása.” Klee fájának koronája elbűvölő, ami elmélete szerint nem az ő érdeme. A természet „örökös genezisének” titkában rejlik formagazdagsága. „Elhivatottak azok a művészek – mondja –, akik ma valamelyest közelébe férkőznek annak a titkos alapnak, ahol az ősi törvény táplálja a fejlődési vonulatokat. Ott, ahol minden időbeli-térbeli mozgalmasság központi szerve – nevezzük akár a teremtés agyának, akár szívének – ösztönöz minden funkciót. A művész így alkot vagy részese az alkotásnak, s az alkotások Isten művének hasonmásai.” Klee nem erőszakolta rá világnézetét vagy alkotási módszerét diákjaira, talán ez is az oka népszerűségének tanítványai körében. Nem kötelező sem ezt a hitet, sem a szemléletet követni, „mindenki oda menjen, ahova a szívverése hajtja” – vallja Klee. Igazat adott az impresszionistáknak, a tegnap ellenlábasainak – szavai szerint –, akik a hétköznapi jelenségek „gyökérhajtásai, aljnövényzete között telepedtek meg”. „Minket – mondja – lejjebb űz dobogó szívünk, le a gyökerekig, a talaj legmélyebb szintjéig. Azt azután, ami ebből a vonzalomból kihajt, legyen a neve bármi (álom, eszme, fantázia), csak akkor lehet egészen komolyan venni, ha a megfelelő ábrázoló eszközökkel maradéktalanul alkotássá egyesül.” Hangsúlyozza tehát a mesterségbeli tudás ismeretét, az ábrázoló eszközök létét és hagyományos használatát, hisz itt dől el szerinte, hogy képek születnek-e vagy valami más; itt dől el az is: miféle képek.
A szerző további írásai
