művészet
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szilágyi Aladár

A néma versek poétája

Élek a gyanúperrel: számunk képzőművésze afféle szeriális csapdát állított, amikor laptervező kollégánk felkérésére két, fedőlapra szánt fotógrafikája mellé tizenöt tusfestményt mellékelt. Nemde a szerialitás hatásmechanizmusának titka: rögzít ugyan egy-egy művet a szemlélőben, de nem kínál fogódzót arra, hogy a néző megjegyezhesse az egyes képeket, hanem egységes festői víziót mutat fel. Az opusok be- és elfogadásához fontos adalékot szolgáltatnak a sorozat darabjaihoz grafikai elemekként szervesülő alkotói szignókhoz csatolt dátumok, melyekből kiderül: Gyalai István (1954-ben Nagyváradon született, Kolozsvárott diplomázott, 1987 óta Ausztriában élő) grafikus mindössze nyolc nap alatt, 2009. augusztus 16. és 24. között vetette papírra azokat…
Talán nem érdektelen próbálkozás eltöprengeni: miként született ez a rögtönzött lírai napló. Nem, nem tettem idézőjelek közzé a lírai besorolást, hiszen egy bécsi kiállításán maga az alkotó volt az, aki akvarelljeit versekhez, illetve a könnyed verselést az akvarellfestéshez hasonlította. Megállapításai – úgy vélem – pillanatnyi ihletettségből született (?) meditatív tusműveire is érvényesek. Újból és újból végigpásztázva a sorozatot, jószerével már érdektelenné vált számomra: mennyi ezekben a grafikákban a kitervelt véletlen, mennyi a lazán szervezett esetlegesség? Stockholmban élő szövegalkotó cimborája, Gergely Tamás szerint – akivel közös könyvet adtak ki, Fragmentárium címmel – „Gyalai grafikáin nem a vonal kapja a legfontosabb szerepet, hanem a felület, nem sztorit mesél el, hanem állapotot nevez meg.”
Grafikai szerkesztőnk besorolással felérő szíves pontosítása szerint modern művészünk a kínai tájfestészet meditatív hagyományaiból (is) ihletődik, amikor kézbe veszi a tusecsetet. Rokonítási próbálkozásaim során számomra egy kortárs kínai képzőművész „ugrott be”: több mint két esztendeje Budapesten volt szerencsém láthatni T’ang Haywen (1927–1991) tusfestményeit. Monokróm tusképein szívesen elegyítette a kínai Chan (Zen)-festészet és a taoizmus hagyományait a modern nyugati irányzatokkal. Egyik méltatója, Karátson Gábor szerint: „Spontán, kifejező tusfoltok használata, merész ecsetkezelés, és a pillanatnyi ihletből fakadó formai megoldások jellemzik a Chan művészetet, melyben T’ang Haywen is megtalálta kínai gyökereit. Munkái többnyire cím nélküliek, ami a festő érzéseivel való állandó szembesülésre készteti a nézőt. Szellemi és lelki túlfűtöttség árad ecsetvonásaiból. Meditatívak vagy éppen gondolatokat és érzéseket kikényszerítőek alkotásai. Festészete néma vers.” – Lásd fentebb Gy. I. önvallomását vers és grafika átjárhatóságáról…
Nos, a mi Gyalaink interiorizált természetábrázolásai, szellemi önarcképei a kortárs művészet ama sokat emlegetett paradoxonának az igazolásai, miszerint „a kép: van, s amit ábrázol: nincs”. Olyan közeg ez, amelyben a tapasztalt világ a tiszta esztétika megvalósulásán keresztül egyesül a nem látható világgal. Az így keletkező teljesség immár racionálisan megközelíthetetlen hangulatként érkezik el a befogadóhoz. Tudni való, hogy a tusfestés ősidők óta a tónusok művészete: fehértől a feketéig jelennek meg a különböző árnyalatok, az egyszerűsített, csak a lényeget megjelenítő letisztult ábrázolások. Az utólagos javítást lehetetlenné tevő tusfestés nagy felkészültséget igényel. (Mi Fu közel ezer esztendős kínai esztétikai kézikönyve szerint: „könnyedén kell tartani az ecsetet és spontánul vezetni”…) Az már a mindenkori Gyalaiak érdeme, hogy úgy bánnak a tussal, hogy a dinamikus ecsetkezeléssel létrehozott monokróm felületek – világos alapon adagolt fekete pontok, vonalak érzékien változó erőssége, vastagsága, oldottabb vagy homogén foltok játéka – gyakran többértékű színvilág érzetét kínálják a szemlélőnek.
De hadd ejtsünk szót Gyalai István fotográfiáiról is. Akár grafikusi, fotóművészi tevékenységét is nemzetközileg jegyzik. (Legutóbb egy ticinói kulturális folyóirat közölte kiemelten Distanza, 2009 címmel egy váradi felvételét.) DSCF-vonal című fotógrafikája egy drótokkal összefogott nádkerítés szálainak és azok földre vetülő árnyainak fényritmikáját örökíti meg a digitális kamera segítségével. A másik, Donau címet viselő munkája felső osztatában egy grafittikkel telefirkált, malterrongyos falat, alsó részében szikkadt fűcsomókkal borított, csontszáraz talajon egy kutya és egy emberalak árnyékát ragadja meg. A sárgák és a szürkék némi vörössel élénkített orgiája igazi pikturális élményt kínál a szemlélő számára. Hogy Gyalainak „köze van” a Dunához és az omló-bomló falakhoz, mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyszer – számos kollektív kalandja során – hét művésztársával beköltözött egy ódon Duna-menti Habsburg-vár romjai közé, ahol szabadon kitombolhatták alkotói ambícióikat. A happeninggel felérő akció sem előzmények nélküli. – Csak emlékeztetőül jegyzem meg lapunk olvasóinak: Gyalai István neve ott szerepel az immár művészettörténeti legendáriumba illő MAMŰ (Marosvásárhelyi Műhely) – az 1978 körül kibontakozó és 1980–84 között felgyorsult (!) aktivitással tevékenykedő erdélyi képzőművészeti csoportosulás tagjainak sorában. A csoport vonzáskörébe tartozó fiatalok voltak azok, akik merészeltek egy internacionális szemléletű, szubkultúra jellegű, neoavantgárd művészeti mozgalmat elindítani a kommunista diktatúra idején Romániában.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok