művészet
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

H. Szilasi Ágota

Párbeszéd pirosban - F. Balogh Erzsébet nagyváradi kiállítása

A Partiumi Magyar Kulturális Céh meghívására, 2009. november 2-án kiállítás nyílott F. Balogh Erzsébet festményeiből Nagyváradon. A rendezvényt koordináló Egri Kulturális és Művészeti Központ, valamint a Szabad Szalon művészeti egyesület a továbbiakban egyre gazdagabbá váló kulturális együttműködés reményében rendezte meg ezt az első tárlatot. Az íves árkádsor keretezte falakon, paravánokon sorakozó művek lángoló vörösei szinte üvöltöttek, szavak szinte nem is kellettek, hiszen az e képekkel szembesülők öntudatlanul is felfogták a festményekből áradó, mindannyiunkat átjáró fényenergiát. Mégis, néhány gondolattal szeretném bevezetni a kedves olvasót ebbe a sokrétű művészi világba, mely a pillanatnyi látványok, lelki hatások, kötődések, illetve az aktuális művészi problémák, a megfelelő művészi eszközök és anyagok keresése és megtalálása köré szerveződik, s mely egy ember szívdobbanásának, lélegzetvételének tárgyi leképeződéseiként, így hát szükségletként született meg.
F. Balogh Erzsébet Egerben él, s az Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékének docense. Miskolcon született, ahol fiatalon egy olyan modernista grafikusnemzedékkel találkozott, melynek szellemisége elvezette őt a művészi pálya felé. Gimnazistaként a század eleji avantgárd mozgalom, a Kassák-kör egyik jeles miskolci képviselője volt tanára, majd 1977-ben diplomázott az egri Tanárképző Főiskolán, Seres János és Blaskó János növendékeként. 1990-ben végzett a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, ahol Szabados Árpád volt a mestere, majd tagságot nyert a Magyar Alkotóművészek Országos egyesületében.
1985 óta tanít az egri főiskola rajz, majd vizuális művészeti tanszékén, s több művésztelepen gyűjtött és gyűjt a barátságok mellett szellemi energiát a mindenkori továbblépéshez. Nyitott személyisége, intellektuális éhsége, kereső, kutató természete, emberekkel, tárgyakkal való bensőséges kapcsolatteremtő készsége, energikus egyénisége teszi őt képessé arra, hogy fel nem adva, olykor nehézségek árán is, de egyszerre alkotóként, tanárként, és természetesen mindennapi emberként is megtalálja azt a valamit, ami fontos számára.
Festészete a 80-as években kialakult művészi felfogás szülötte, amikor is az elvont, sematikus, általános modellekkel és az ál-modernkedő felfogásokkal szemben kialakult az egyszemélyi teljességképzeteket megfogalmazó, egyéni létélményekből fakadó, indulati-pszichikai tartalmakat hordozó, lelki érzékenységgel párosuló festészet. Ezek, a már nem elszemélytelenített műalkotások, érzéki és individuális töltetükkel váltak sokkal hitelesebbé, ebből következően sokkal inkább emberivé.
Ezt a fajta szenzibilitást Balogh Erzsébet festészetének is kikristályosodott alaptételeként kezelhetjük, amely azonban az ő esetében tág teret enged és nyújt az éppen aktuális kifejezésmódok kereséséhez. Ez az oka annak, hogy a nagyváradi kiállítás is többféle technikai, tematikai és felfogásbeli, stilisztikai megközelítésben tárta elénk a művésznő munkásságát. Kontrasztokra épülő, a világ változatosságát, olykor kaotikus jellegét leképező, vagy érzelmi kötődéseket, hangulatokat boncolgató művészetének felvázolására ez a kiállítás nem vállalkozhatott, pontos analízist nem adhatott. Mégis felvillantotta azt a kiforrott személyiségből eredő lüktetést, mely művészetére oly jellemző. E teljes körű elemzésre nem törekvő bemutatkozás válogatási szempontja a piros szín igézete. Mert Rupprecht Geigert idézve: „A piros a szín. A piros gyönyörűvéges. Piros az élet, az energia, a potencia, az erő, a szellem, a meleg”, s reméljük, hogy a kiállításra ellátogató nézők megtalálták az őket megérintő közelítés-, illetve megfogalmazásmódot a pirosokban.
Széles érzelmi skálán mozognak Balogh Erzsébet festői eszközei. A tüzes vöröseket, olykor sárgákat, narancsokat feketék fokozzák tovább, illetve finoman kimért fehérek, lilák, kékek, zöldek, bársonyos szürkék hűtik. A színek energiáját tudattal aligha kontrollált gesztusok fokozzák. Teret indukáló tónusok s közben a kétdimenziós, síkban tartott látványhoz való ragaszkodás szellemi feszültséggel telíti a képeket. Gondolati mélységek felé törekvő műveit mindig csak egy lépés választja el a tökéletesen absztrakt formavilágtól. A formákat szelíd árnyak és a derengő fények oldják fel, de gyakran drámai fényfokozások teszik dinamikussá nem csupán az egyes alkotásokat, hanem az életművet is.
„Semmi sincs az anyagi létben, ami valami más lenne, mint formába sűrített fény” – írta majdnem száz esztendővel ezelőtt Rudolf Steiner. S e gondolat valójában minden tárgyábrázoló, valós vagy kitalált formákból építkező művészetet meghatároz. A művészet legfőbb tartalmai közül való a fény, mely az adott kor vallásos hevületének, világnézetének, később természettudományos alapokra helyeződő gondolatrendszerének változásával egybevágott. A művészet világában a fény többféle arca mutatkozott meg. Hogy miként használták, s mire használták a művészek, s miként definiálták a filozófusok, az koronként változott. Hordozóinak, a napnak, a csillagoknak, a tűznek, szimbolikus jelentést tulajdonítottak a legkorábbi kultúrák, de korunk emberei is. Jellegzetes a megjelenése a középkori ábrázolásokon (különösen Bizáncban), amikor a szórt fényben a kép fényforrásként működött, ahol a kép felől érkezett a valós, illetve a lelki-szellemi fény a néző-hívő felé. Az irányított fényt pedig a tárgy, a figura, a forma kiemelésére használták, főleg a caravagges (Caravaggio és követői) időszakban (XVII. sz.). Másképp működött a gótika transzcendens fénymisztikájában, másképp a barokk csábító pompakedvelésének szolgálatában. Megint mást vizsgáltak általa az impresszionisták, vagy másról beszélnek Csontváry napút-színei. S amikor a XX. században a fény a modern művészet médiumává vált a technikai művészetekben – fotó, film, kinetikus művészet, elektronikus művészet, holográfia… –, a fény mint szín önmagát vetítette a képbe. Így nemcsak fiziológiai, hanem filozófiai, de lélektani vonatkozásai, a szellemei kisugárzás, a „megvilágosodás” értelmében is, tág körben vizsgálandó tétele korunk szerteágazó értelmezéseinek, világunknak. S így válik F. Balogh Erzsébet művészetének is lényegévé a fény mint szín, a fény mint viszonyítási alap, s a fény mint gondolat és érzelem.
Sokszor a műcímek nem is lényegesek, plusz információt ritkán tartalmaznak, s inkább csak a képek azonosítására szolgálnak. Mert a lényeg a fénnyel átitatott színek, árnyként rájuk vetülő formák, a vonalak mozgásának kapcsolatteremtő, gondolatokat és érzelmeket közvetítő hatásában, téri lüktetésében, gesztusszerű, olykor organikus rendszerré szerveződő eredményében keresendő. Van, hogy a téma sem fontos, csupán csak egy ürügy egy festői probléma megfogalmazásához, egy élményhez, vagy egy meditatív hangulathoz való kötődéshez. Sokszor az ábrázolandó sem fontos, bár különös vonzódás figyelhető meg a pusztuló, s egyben letűnt világok, a még őket valaha használó emberektől született tárgyak iránt, amikor is „egyszerre feltárul előtte a tárgy igazi élete és viszonya a világhoz.” (Márai Sándor)
Persze valamennyi kép kiindulási alapja személyes élményre is viszszavezethető. Vonzódás egy kedves állathoz vagy tragédiájához, kötődés tárgyhoz-eszközhöz-építményhez, vagy egy táj látványához, a természeti formák között felvillanó fényeknek és az általuk indukált árnyékoknak és színeknek zsigereinkig ható, talán ősi ösztöneinkig viszszavezethető „rögződött-impressziójához”. A konkrét formát sokszor elfedő absztrakt, expresszív gesztus, az energiával telt spontán festékfelhordás, mely széles, belső indulatokat közvetítő ecsetkezelésben és agresszív, erőteljes színvilágban jelentkezik, a művek fő jellemzője.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok