Morvay László
Velencei obulusok
A történet még az „ántivilágban”, a nyolcvanas évek elején játszódik. Az Udinei Egyetem meghívására vettünk részt a csodálatos Velencében egy vizuális nevelési konferencián és bemutatósorozaton. A Gaál Imre Ifjúsági Képzőművészeti Stúdió grafikus-vezetőjeként utazhattam tíz fiatallal a találkozóra. A rendezvényhez szabadtéri kiállítási lehetőség járult. A különböző európai nemzetek kis művészei szerte a városban állíthattak ki, mi magyarok a gótikus Frari templom mellett kaptunk helyet.
Hangulatunkat Goldoni, Tiziano és Monteverdi lagúnák közül sós illatú tengeri szellővel érkező, mesebeli hang-, szín- és dallamfoszlányai határozták meg. Az én ámulatom a gyerekek öröm-döbbenetéhez képest csak mosolyneszezés volt. A Frari „panteonságát” hamar felfedte, hűs-árnyas, pasztelles zugait a hét nap alatt megismerhettük, megszerethettük. Az állandóan hömpölygő turistafolyam és a forró napsütés elől gyakran találtunk menedéket a templom padjaiban. Csöppnyi csendre, megállásra, merengésre volt itt alkalmunk.
A katedrális melletti kis téren lévő acélsisakos kútkáván kínáltuk portékáinkat: linómetszeteket, rézkarcokat, egyedi rajzokat, kollázsokat és tűzzománc-képecskéket. Az érdeklődés nagy volt, az eladás nehezebben ment. Ezért, az „üzletmenet fellendítésére” találták ki szakköröseim, hogy lehessen alkudni. Persze mindjárt bizonyos feltételeket is kiókumláltak hozzá! Mivel az európai nyelvek tudásával akkortájt még problémái voltak hazánkfiainak, s oroszul senki sem kérdezősködött, kis táblácskára írtuk a pontosan fordított szöveget, az alku lehetőségét és a feltételeket. Nem tudom, kinek az agyából pattant ki a feltételrendszer ötletszikrája, de máig hatóan zseniálisnak tartom. A művét áruba bocsátó alkotó-gyermek több ezer lírát engedett az árból, ha Magyarországról vagy a magyarságról valamit, egy helyet, egy nevet, egy fogalmat tudott a potenciális vásárló. Az ötlet bevált, az „üzletmenet” fellendült.
Persze a befolyó obulusok mennyiségén túl, rettenetesen kíváncsiak voltunk arra, hogy a helyiek és az odalátogatók (akkor még főleg nyugat-európaiak) mit tudnak rólunk. Az amerikaiak elolvasván a szöveget, széles ívben kikerültek bennünket, a fényképezőgép-karácsonyfa japánok sűrű hajlongás közepette, kórusban csak Kodály nevét csicseregték. Az olaszok, angolok és németek komótosan kiválasztották a nekik tetsző munkát és töprengeni kezdtek... Majd először a szokásos közhelyekkel próbálkoztak: puszta, csikós, gulás, Bukarest vagy Budapest. Növendékeim ezekért a válaszokért csak minimálisat engedtek az árból. Később felkészültebbek és más nemzetek turistái is jöttek, főleg franciák, hollandok és spanyolok. Most már nagyokat lehetett „mínuszolni”. Bartók, Hortobágy, Esztergom, Franc Liszt (így), „Puszkász” Öcsi, de a Balaton (sőt, mily szörnyű: Plattensee), Hévíz és Szent István is említésre került, Attila és a hunok mellett. Volt, aki a Rubik-„kjúbot”, volt, aki a „tokájert” emlegette, de – bár nehezen érthetően – Szent-Györgyi Albert, Szilárd Leó, Balczó András és Molnár Ferenc, sőt Csontváry neve is elhangzott az alkudozóktól.
A siker egyszerre szerzett örömöt s keltett félelmet a nagy kereslet miatt. Marad-e eladandó mű a hétvégére? Nem tudtuk és nem is akartuk kordában tartani az ötlet okozta érdeklődést és forgalmat. A játék működött, a tárlat és a vásár találkozásokkal és egymás mélyebb megismerésével párosult. Partnerséget hozott létre, barátságok, mai napig tartó kapcsolatok alakultak. Közös volt a megbecsülés, sőt akadt „vevő”, aki visszakérdezett: mit tudunk mi az ő hazájáról, nemzetéről, s ezért prémiumösszegeket helyezett kilátásba.
Nem maradtunk szégyenben, jött olyan alkudozó is, aki végül kénytelen volt többet fizetni az eredeti árnál, mert a mieink többet tudtak róluk. Ott, akkor jöttünk rá, hogy nemcsak közel kerültünk egymáshoz, hanem kiderült az is, hogy egyáltalán nem vagyunk alábbvalók. Sőt!
Az akció végén, bár illetlenül, de a hűs templompadokban számolták a magyar művészcsemeték keresményüket, s annak ellenére, hogy gondolázásra nem tellett, kifelé jövet mégis néhány lírát dobtak a perselybe, melyben a Frarinak, Velence számukra legkedvesebb épületének a renoválására gyűlt az aprópénz.