Dezső István
Viharban (1914–1960) - részlet
Egy olyan korszak következik a vajdakamarási református egyházközség életében, amikor a békés fejlődés és építés terveit mindegyre keresztülhúzzák a történelmi események okozta változások.
Közben, akárcsak egy viharban álló hajóról, egymás után sodródnak le emberi életek, egzisztenciák, földi és lelki értékek, amelyek eddig, emberi számítás szerint, létét biztosították, erősítették. S mégis felfedezhetjük e viszontagságos években is a történelem Urának gondviselését.
Az 1914. július 31-én kitört első világháborúban a kb. ezerfős kálvinista gyülekezetből (1910-ben 866) csaknem háromszáz lélek, az emberek színe-java katonai vagy hadimunka szolgálatra elsodródik. A lelkész halálos betegen fekszik, november 26-án meg is hal, kántora szintén bevonul. 1914 óta tehát – amint egyik következő lelkész, Makkai Sándor írja (A konfirmáció reformja. Az Út. 1917. 23–24. old.) – egy egész esztendeig pap nélkül van az eklézsia s a szováti lelkész szolgál be.
Az iskola csak névleg működik, alig van benne gyermek, de tízéves koron felül egyáltalán nincs. Az V–VI. osztály megszűnik, a tanév 1916–17 telén a dühöngő skarlátjárvány miatt még januárban sem nyílik meg. A tíz éven felüli gyermekek mind be vannak fogva gazdasági munkába, semmi lelki foglalkozásra nincs idejük. Ifjúsági egyesületet fenntartani lehetetlen.
A községben egy harminc főből álló adventista szekta van, jobbára asszonyokból áll, kik túlnyomóan a református egyházból léptek ki. Két év óta nincs konfirmáció, a fiúk rakoncátlanok, féktelenek, a leányokat a szekta kerülgeti. A derék állami tanítónő, Nagy Ilona tanít, amit s akit lehet. Talán ő a helyettes énekvezér is. „A gyülekezet történeti öntudata halvány, az iskolai vallástanítás újabb munkájának nyomai felfedezhetetlenek. De szelleme, legalább külsőleg, jó.” (Makkai)
Mindenekelőtt a lelkészi állás betöltése sürgős. A kegyeleti félév letelte után meghirdetik a pályázatot, s ennek eredményeként a Filep Árpád magyarszováti lelkész által adminisztrált gyülekezet megválasztja Oláh István békési segédlelkészt pásztorának. Aki 1887-ben született Debrecenben, ahol szintén összes tanulmányait is végzi. 1915. szeptember 12-én iktatják be állásába, de a híveknek nem sok örömük van benne. A templomi bibliaolvasást nem gyakorolja, hittanórákat nem tart, napokon át távol van a falutól, Mócson és Kolozsvárt bódorog. Beszédje értelmetlen, zavaros. Lelki beteg, idegei az orvosi bizonyítványok szerint nincsenek rendben.
Végül a sok panaszra kiszáll Barabás Samu esperes és egy drámai lefolyású közgyűlés után, október 3-án lemondatja állásáról e szerencsétlen ifjú embert, ki betegségével csak ártalmára van ennek az exponált gyülekezetnek.
*
Az esperes rábeszélésére most aztán Nagy Ilona tanítónő rokonát, dr. Makkai Sándor kolozsvári hitoktatót választják meg, s 1915. november 7-én iktatják be lelkészi hivatalába. Született 1890. május 13-án Nagyenyeden, atyja Makkai Domokos kollégiumi tanár. Tanulmányait itt és Sepsiszentgyörgyön végzi, Kolozsvárt meg a teológiát és filozófiát tanulja, utóbbi szakból 1912-ben doktorátust szerez. Miután sem külföldre, sem a katonasághoz nem tud eljutni, s gazdagnak ígérkező irodalmi tevékenysége és kiváló igehirdetői képessége mellett sem sikerül rendes lelkészi állásban elhelyezkednie (Makfalva, Gyulafehérvár), közben pedig meg is házasodik, Barabás esperes, kinek gyülekezeti lapjába, az Egyházi Újságba állandóan írogat, s aki „egyházmegyéjében a legjobb erőket koncentrálja”, ráveszi a vajdakamarási parókia elfogadására. Beiktatásán, hol a környék papsága is jelen van, az esperes beszéde után megrázó beszédet mond, melyben a mai kort a Jézuséval hasonlítja össze, s munkára, új életre hívja fel a gyülekezetet. Mert az aratnivaló sok, s a bűn ellen együttesen küzdeniük kell. Jelen van apósa, Borsai Samu zenetanár is, ki művészi játékával emeli az ünnepség fényét. A közös ebéden aztán boldogan ünneplik az új lelkészt és feleségét, valamint Péter Gyula udvari tiszttartót és Farkas Dániel kurátort, kik a választás előkészítői, sikerre vezetői voltak. (Református Szemle. 1915. 708.)
Az eddig bölcsészeti és teológiai magasságokban járó lélekből Vajdakamaráson bontakozik ki a pásztor.
Elnézi beszélgetés közben hívei „kiműveletlen, de őserejű, értelemtől sugárzó parasztfejét, szellemiségre teremtett parasztkoponyáját”, s szívében mély, emberi szánalom ébred annak elgondolására, hogy mik lehettek volna ezek az emberek, ha tanultak és művelődtek volna?…”
„Jusson eszedbe, ó, lelkipásztor – írja –, hogy ez a lélek is végtelen úton halad és előtte is számtalan eshetőségét és lehetőségét rakta le az Úr a nagy fölszabadulásnak…
Ezek a lelkek is tiszta tükreivé lesznek Isten arculatának…
Úgy szeresd a népet, mint testvéreidet, akiket nem a mai állapot, hanem a hivatás fensége és a cél egysége veled egyenrangúakká tesz…
Magasabban állsz? Boldog gyermeke Istennek, légy hálás a mennyei Atya iránt, és amivé lettél az ő kegyelméből, tedd azzá szegény testvéreidet is.
Csalódni fogsz bennük? Legjobb reményeidet felőlük ne hullasd el a földön; szűzies érintetlenségben őrizd meg őket mindig az örökkévalóság számára.” (A Nép. Az Út. 1916. 1–3.)
A szerző további írásai
