társadalom
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kőrössi P. József

A viráglény (Tolnai 70 – 70 Tolnai, kollázs)


Kőrösi Zoltán (Budapest): Jó néhány éve, egy szabadkai éjszakán láttam először táncolni Ottót. Farmernadrág és farmering volt rajta, elképesztő gyorsasággal mozgott, és közben mosolygott, táncolt és folyton mosolygott. Aztán pedig a házában aludtunk, a Homokvárban, elképesztő tárgyai, fotók és könyvek, kavicsok és fosszíliák között, a fenyők fedezékében. Ezt látom azóta is, ha Tolnai verseit olvasom. Táncol és mosolyog, még akkor is, ha a palicsi vértóról ír, még akkor is, ha az iszapba fúródott bombákról beszél, még akkor is, ha mások úgy hallják, mintha sírna. Vagy ha sír is; egy pirospaprikás flamingó, éppen csak érinti a lába a földet.

Lábass Endre (Budapest): Tolnai Ottót, legkedvesebb írómat, örömömre fiatalkoromtól ismerem. Azóta, mikor egy Csáth Géza-műsoron, a Radnóti Színpadon, lelkesen – ellenállhatatlanul – túldumált. Úgy ültem a színpadi konyhaszéken, mintha dísznek tettek volna oda. Mivel ismerem neurózisomat, Ottó e rekordja meglepett. Én tizenhat évig tulajdonképpen be voltam zárva, nem mehettem más gyerekekhez, hozzám se jöhettek, iskola után haza kellett mennem. Sokat voltam magányos, rengeteg éven át. Fura lettem, nem olyan, mint a többiek.

Ezért, ha megnyugszom egy társaságban, azaz meggyőződöm róla, hogy nem kell félnem senkitől, hogy szeretnek, annyira felszabadulok, hogy néha egészen tűrhetetlen meseáradattal jövök elő, mindent, de mindent el akarok mondani, amit egyedül megéltem. Ez évek óta zavarba hoz. Nos, ezért volt meglepő, hogy Ottó lebeszélt a színpadról. Életemben két emberrel találkoztam össze, akik erre képesek voltak, Tandori és Ottó. Különös dolog, és nagyon büszke vagyok, hogy mindketten jó barátaim lettek. Néha arra gondolok, tán azért tudták ezt megtenni, mert még nálam is többet voltak magányosak. Egyébként azon az estén Ottó odajött hozzám a színpadi beszélgetés után, megölelt, és bocsánatot kért, hogy agyonbeszélt. Úgyhogy színpadon ismerkedtünk meg. Azóta barátok vagyunk, szegénynek már sokórányi meseáradatot kellett végighallgatnia.

Füzi László (Kecskemét): Amikor fiatal voltam, az én szememben Tolnai Ottó a radikalizmust jelentette. Le merte írni: Legyek karfiol. Azt is jelentette, hogy Ilia tanár úr és Ottó oldalán néha én is ott voltam, sokáig megszólalni sem mertem.

Később értettem meg, hogy a radikális fiatalok a Vajdaságban, persze, hagyományok után, s attól sok vonatkozásban elfordulva, kultúrát teremtettek. Olyan súlyút, mint amilyen az erdélyi (romániai) magyar kultúra volt a hatvanas évek végétől. Ritka, nagy kivirágzás a bezáródások idején. Ilyen többet már nem lesz.

Sétáltam Fehér Ferenccel, Gion Nándorral és Tolnai Ottóval a kanizsai Tisza-parton, megtapasztalhattam, hogy a lázadó költő mindent ismer, ami hagyomány volt, folyton a vajdasági magyar kultúra feladataiban gondolkodott.
Ottó ott ült a lakásunkban, Benes festményeit nézte, megismertem a Benes–Tolnai történeteket, széles hömpölygésű legendáriumát.

Prózája: mikrorealizmus. Az avantgárd költő, aki a mikrorealizmushoz jut el. A tanyáról is ez a mikrorealista avantgárd író tudja a legtöbbet.

Jártam nála Palicson, ott, a házában értettem meg, hogy hagyományból, művészetből, barátságból építette fel a világát, ott értettem meg, hogy az élet művészetté, a művészet életté alakulhat át. A maga csigaháza formálódott irodalommá, ez az irodalom vele együtt él a legteljesebben.


A szerző további írásai

 arrow2 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok