társadalom
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Pomogáts Béla

A perújrafelvétel szándékával (Néhány sor az ismét elfelejtett Szabó Dezsőről)


Maradjunk egyelőre annál a korszaknál, amelyben Szabó Dezső élt, küzdött és dolgozott. Az egész látóhatár, illetve a Lúdas Mátyás Füzetek ma is arról győzik meg az elfogulatlan olvasót, hogy Szabó Dezső igen tisztán látta a korszak – a harmincas évek – nagy nemzeti és társadalmi kérdéseit, és kivételes bátorsággal ítélte meg a mind fenyegetőbb történelmi veszedelmeket, nem sokat törődve azzal, hogy véleménynyilvánítása őt magát milyen veszedelmek közé sodorhatja. Olyan írásaira hivatkozhatom, mint a „keresztény kurzus” politikai vezető rétegét támadó Rokambol romantika, a zsidótörvényekkel szembeforduló Az antijudaizmus bírálata, a hazai fasiszta mozgalmakat szenvedélyesen elítélő A végzet ellen (Hungarizmus és halál) vagy éppen azok a nyílt levelei, amelyekben az egymást követő miniszterelnökök – Gömbös Gyula, Darányi Kálmán, Imrédy Béla és gróf Teleki Pál – politikáját értékelte. Egyetlen példaként szeretném felidézni az Imrédyhez szóló Querelae Magyarorum című nyílt levelét, pontosabban politikai röpiratát: „Az antibolsevizmus és az antijudaizmus a német imperializmus kelet-európai hatalmi álmának a tankjai. Mi fogjuk be magunkat ezekbe a tankokba, mi? És most új uszítás bontogatja szárnyait egy tavaszi »visszaszerző« háborúra kelet felé. Teljes felelősségemmel mondom: inkább maradjon Erdély még egy ideig mostani állapotában, mintsem úgy szerezzük vissza, mint a Felvidéket, pláne magyar vér árán! Nekünk már nincs egy csepp elfolyatni való magyar vérünk a jó isten semmilyen világnézetéért. […] Kímélni a magyar vért minden esetben, minden nehézségek dacára, még a szenvedéseket is vállalva: semleges, semleges, semleges lenni: ez az egyetlen magyar kötelesség.”

Bizony kevesen látták ilyen pontosan, és hirdették ilyen bátorsággal a tennivalókat a második világháború előestéjén: 1939 januárjában. Szabó Dezső a magyar nemzeti függetlenségért és az egyetemes európai értékekért küzdve lett a két világháború közötti korszak ifjúságának az a mestere, aki kétségtelenül széles körben fejtett ki hatást annak érdekében, hogy a fiatal értelmiség tömegei ne hódoljanak be a jobboldali demagógiának. Írásainak, előadásainak ilyen irányban mozdító szellemi erőteréről számtalan egykorú vagy későbbi feljegyzés emlékezik meg, most hadd idézzek fel közülük csupán kettőt. Az egyik Balogh Edgártól való, ez a személyes vallomás, pontosabban kommentár 1968-ban Az elsodort falu újólagos olvasása alkalmából keletkezett: „Harmadszor olvastam a regényt. Először ifjan, diákos rajongással ittasultam belőle (mint ahogyan személyesen is vettem, és ettem szerzőjének szavait, Ady-harcunkhoz, falukutatásunkhoz szóló tanácsait), s amikor úgy húsz évre rá másodszor is kezembe került, azon csodálkoztam, mi minden kerülte el figyelmemet a szűzolvasáskor. Mert nemcsak rám nem volt rossz hatással, hanem nemzedéki társaságom, a fiatal kisebbségi magyar értelmiség sem szedett fel belőle faji elfogultságot, antiszemitizmust, nacionalista elkülönülést, jobboldaliságot meg hasonlókat, hanem éppen ellenkezőleg: ez a regény volt az ellökő élmény, ez taszított el bennünket a magyar revansirredentizmustól, a szentkoronaelméletes neobarokk horthyzás minden pózától és oktalanságától, s állított a dolgozók mellé.”
A másik emlékezés Erdei Sándortól való, először az éppen megindult Kortárs című folyóirat 1958. januári számában jelent meg, éles – felülről szervezett és adminisztratív intézkedést eredményező – vitát váltva ki, másodszor pedig a szerző évtizedek múltán közreadott Gondolkodni jó című kötetében került az olvasó elé: „Az 1945-ös földosztás közben, de később is, az első termelőszövetkezetek születése idején, hol Kisteleken, hol Orosházán, hol Szekszárdon találkoztam velem egyidős újpesti vagy pesterzsébeti munkásokkal, akiktől a napi falujárás után éjszakába nyúló beszélgetés közben egyszer csak Szabó Dezső nevét hallom. A Marczibányi téri és a Rákóczi téri vacsorákról emlékeztek rá, s itt a tervekkel, győzelmi reményekkel teli estéken beszélniük kellett róla; a senki emberfiától nem félő s minden korabeli bálványt kicsúfoló író két marokkal szétszórt igazságai ide kívánkoztak, és az új élet kézzelfogható igazságai között igen otthonosan érezték magukat […] olyan ember beszélt ott, akinek volt bátorsága rögtönzött válaszokat adni az akkori mindennapok legnyersebb kérdéseire, aki sorra leckéztette az akkori magyar miniszterelnököket, kultuszminisztereket, hivatalos történelemcsinálókat, s leckéje kényesebb pontjaira saját maga hívta fel a főügyész figyelmét. Megkapták ott a magukét a kor diktátorai és diktátorjelöltjei, s meg ugyancsak a különféle sipkát, inget, jelvényt viselő és hozzá árvalányhajat, darutollat, turáni végzetet és árja megváltást lobogtató gőzfejűek és gőztől kábultak. Szabó Dezső mindenkinek fegyvert adott a kor embertelenségei ellen.” Ezek a kommentátorok és emlékezések egyszersmind tanúságtételt jelentettek: egy író és politikus, aki ilyen eleven hatást tudott tenni korának fiataljaira, az mindenképpen a demokratikus szellemiséget erősítette, annak – meglehet, eszmei vagy kifejezésbeli ellentmondásoktól is terhelt – képviselője volt.

A Szabó Dezső által képviselt nézetek valójában a súlyos nemzeti identitás- és értékválság körülményei között önmagát kereső, a saját nemzeti fennmaradását és kultúráját védelmező két világháború közötti magyarság vallató kérdéseire kerestek választ: Az elsodort falu és Az egész látóhatár írója a nemzeti identitásvédelemnek és felelősségérzésnek adott hangot, azt a követelményt képviselte, amelyet Ady Endre valaha igen gyakran idézett szavai így fejeztek ki: „A magyarság szükség és érték az emberiség s az emberiség csillagokba vezető útja számára.” De hivatkozhatnék a reformkor nemzetépítő lázában eszméket és utakat kereső gróf Széchenyi Istvánra is, aki a Kelet népében írta a következőket: „Az emberiségnek egy nemzetét megtartani, sajátságait mint ereklyét megőrizni, és szeplőtlen mivoltában kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit, s így egészen új, eddig nem ismert alakokban kiképezve végcéljához, az emberiség feldicsőítéséhez vezetni, kérdem, lehet-e ennél minden keserűségtől ment tisztább érzés; s ha csak mint hangya ily megdicsőítéshez egy paránnyal is hozzájárulhatunk, van-e ennél édesebb osztályrész emberek közt, kiktől a lelki örömök nincsenek elzárva?”


A szerző további írásai

 arrow2 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok