Blaga Mihoc
Román–magyar interferenciák
A román–magyar etnikumközi kapcsolatok története olyan múltra tekint vissza, hogy még csak érintőlegesen sem tekinthetjük át a teljes folyamattörténetet.
Tekintettel arra, hogy a hallgatóság az utóbbi időben az internetes site-okon elérhető rövid információkhoz szokott, most nem szeretném ezzel a hosszú történettel fárasztani Önöket.
A két nép közötti ellentétekre és konfliktusokra sem akarok kitérni, mert erről a témáról sokszor, sokat beszéltek, sajnálatos módon legtöbbször mindkét részről igen elfogultan, szenvedélyes hangon. Azonban szólnunk kell arról, hogy a sors a román és magyar népet egy olyan földrajzi területre telepítette le egymás mellé – nem mondok ezzel újat –, amely rengeteg külső hatásnak volt kitéve. Ezek közül leginkább a török és az orosz támadásokat emelném ki, amelyek az idők folyamán akadályozták az egységes román állam kialakulását, de a magyar államot sem tolerálták és egy időre romba is döntötték.
Erről a többnyire keleti irányból származó fenyegetettségről, mely egyformán érintette a magyarokat, románokat és lengyeleket, sajnálattal és együttérzéssel emlékezik meg sajátos romantikus stílusban Jules Michelet neves történész egyik, igen érdekes rövidebb munkájában, amely Róma, Pisa, Románia címmel a 19. század közepe táján látott napvilágot. Ebben a munkában a történész egyenlő mértékben emlékezik meg mindhárom népnek a keletről érkező elnyomók ellen viselt harcáról, ugyanakkor sajátos módon vázolja lelki és morális jellemrajzukat is. Attól sem riad vissza, hogy a nyugati nemzetektől több tiszteletet követeljen számukra: „Ó, ti nyugati nemzetek, kik a barbárságtól távol, békében és csendben művelitek a kultúrát és művészeteket, ne feledjétek, hogy mindezért adósai vagyunk Magyarországnak, Lengyelországnak és főleg a szerencsétlen Romániának. Ezeknek a népei álltak rendíthetetlenül a hódítókkal szemben, akik annyiszor leigázták őket” – írja Michelet. Íme egy többes számban megfogalmazott elismerés, amely egyaránt vonatkozik a románokra és a magyarokra, kiemelve különleges tulajdonságaikat, miközben közvetett módon a fejlettebb Nyugat-Európa segítségét és megértését kéri számukra. Talán most érkezett el az az idő, amikor kimondhatjuk vagy inkább reméljük, hogy a hasonló értékelések közelebb hoznak egymáshoz minket, románokat és magyarokat, nem feledkezve meg arról, hogy ebben a geográfiai övezetben a két népet etnikai szigetnek tekintsük a szláv tengerben.
A történelemben arra is találunk példát, hogy évszázadokon keresztül szoros és gyümölcsöző kapcsolatok alakultak ki Magyarország királyai, Erdély fejedelmei, valamint Havasalföld és Moldva uralkodói között, főleg a törökellenes háborúk idején.
Itt példaként említeném meg az erdélyi székelyek és Ştefan cel Mare (1457–1504) moldvai uralkodó között kialakult szoros kapcsolatot. Ezt az együttműködést, mely rövid ideig nézeteltérések miatt megszakadt, később Mátyás király (1458–1490) is hathatósan támogatta. 1475. január 10-én Vaslui-ban vagy a Podul Înaltnál vívott ütközetben a román uralkodó oldalán ötezer székely és ezernyolcszáz magyar harcolt. Ezek a katonák a harcban kitűntek vitézségükkel, minek köszönhetően abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy elsőként támadhatták meg a törököket, nem feledkezve meg arról, hogy egyszersmind a szülőföldjükért is harcolnak, amely török győzelem esetén a hódítók prédájává válhatott volna.
Úgy tartják számon, hogy a román vajda határozott fellépése a török sereggel szemben nagy hatást gyakorolt Mátyás királyra (ezt megerősítette a pápa tanácsa is), olyannyira, hogy a király a katolikus olasz fejedelmektől kapott pénz egy részét Ştefan cel Marenak átadta, mintegy jelezvén, hogy támogatja török elleni harcát.
Meg kell jegyeznünk, hogy a románok és magyarok közötti jó kapcsolat Corvin Mátyás halála után is fennmaradt. 1497-ben, amikor István vajda és Albert, Lengyelország királya élethalálharcot vívtak, mely háború Lengyelország komoly vereségével végződött a Codrul Cosminului-i erdőben vívott csatában, a magyar király megbízásából a szembenállók között Drágffy Bertalan erdélyi fejedelem – vagy Birtok, ahogy a moldvai román krónikákban fennmaradt – vállalta a közvetítő szerepet a békekötés érdekében.
Századok múltán hasonló kapcsolatok alakulnak ki Havasalföld uralkodója, Mihai Viteazul és Magyarország királyai között. A korabeli dokumentumokban több feljegyzést is találunk arra vonatkozóan, hogy Mihály vajda uralkodásának kezdetétől (1593) a hadseregében sok magyar és székely zsoldos katona is harcolt. Egy 1595. április 10-én keletkezett dokumentumból azt is megtudjuk, hogy egy Borbély Márton nevű zsoldost küldött Erdélybe, azzal a megbízatással, hogy harcosokat toborozzon serege számára. Ebben a dokumentumban, amely egyfajta útlevél, passzus szerepét töltötte be, a következőket olvashatjuk: „…Erdélybe, Őfelsége országába, a Fejedelemnek, hogy harcosokat toborozzon”; valamint arról is hírt kapunk, hogy a tüzérek zsoldja havonta egy rend ruha és három tallér, a lovasoké pedig öt tallérra rúgott.
A szerző további írásai
