Pomogáts Béla
A drámaírás iskolája (Hubay Miklós drámaíró mûvészetének első korszaka)
Hubay Miklós több mint hat évtizedes írói munkásságának belső dramaturgiája van: belső rendje a történelmi jelen drámai rendje szerint alakult. Ahogy gyűltek tapasztalatai, mindig egy nagyobb drámai esemény vonzásába került, bennük ismerve fel a korszak valamely meghatározó történelmi és emberi konfliktusát. A vonzás nehezen engedett, Hubay mindig éveket töltött egy-egy drámai téma mellett. Nemcsak úgy, hogy rendre átírta-átszerkesztette korábbi színpadi műveit (az Aranytollú madárból lett az István napja, az 1957-ben készült Késdobálókat 1977-ben újraírta a római bemutató tanulságai nyomán, a Tüzet viszek egy egész felvonással bővült, az 1970-ben bemutatott Álomfejtésből, illetve az 1971-es Analízisből nőtt ki 1978-ban Az utolsó császárkeringő, majd 1985-ben a Freud vagy az álomfejtő álma című darab stb.), hanem oly módon is, hogy ugyanazt a korélményt, ugyanazt a történelmi összeütközést több alkalommal is feldolgozta, mintegy keresve a dramaturgiai alakítás legjobb változatát. Azt a valóságanyagot és azt a színpadi formát, amely minél érvényesebben, minél hatékonyabban képes kifejezésre juttatni a történelmi tapasztalatot és az írói felismerést.
A most nyolcvanötödik születésnapját ünneplő neves író vagy félszáz színpadi művet írt hat és fél évtizedes írói munkássága során, ez a tekintélyes életmű nagyjából öt-hat irányt szabó élmény és drámatéma köré rendezhető. Valójában ezeknek a drámatémáknak az egymásra épülő szerves rendje szabja meg az életmű dramaturgiáját. Mindig arra törekedett, hogy a drámaírás és a színház természetes egységét állítsa helyre, írói munkásságának tengelyében mindig a dráma állt. Darabjainak igazi otthona nem a „papírszínház”, hanem a valóságos színpad: nemcsak vonzalmairól és vívódásairól vall, nemcsak eleven hősöket, költészetet és erős drámai nyelvet teremt, a színpadi technikát is fölényesen kezeli. Valódi poeta doctus módjára ismeri és használja a modern dráma technikai változatait és fogásait: Ibsen, Csehov, Shaw, a szimbolisták, Pirandello, Brecht vagy Németh László dramaturgiáját. Mégsem utánoz, inkább átlényegít. Saját dramaturgiája van, az antidrámák korában a cselekvés színpadát képviseli.
Akárcsak a klasszikusok tették, ő is a drámai tett lehetőségein építkezik. „A legszemélyesebb problémám pedig és egyre kínzóbb: vajon drámaírás közben el tudom-e vezetni a hőseimet ahhoz a pillanathoz, amelyben cselekedni tudnak, s ha eljutnak ide, és tesznek valamit, vajon hitelesnek tűnik-e a cselekedetük?” – hangoztatja dramaturgiai elveinek foglalatában, Az emberi tett hitelessége a modern színpadon című milánói előadásában. Ezért mindig cselekvő hősöket keres. Abban a társadalmi környezetben, amelyet rendszerint a színpadon ábrázol, mindazonáltal alig talál ilyeneket. Hőskultusza következésképp nosztalgiává válik, romantikával kell pótolnia azt, amit a valóságban hiába keres. A modern színpadi technika egy valójában romantikus alkatú szerző eszköze lesz.
Ez a romantika jól megfér azzal a tudatossággal, amely megszabja írói növéstervét és meghódítja az elméletet. Hubay nemcsak a színpadnak, hanem a teóriának is mestere. Mindig is érdeklődött az esztétika és a drámatörténet problémái iránt: elsősorban a nemzeti hagyományok helyzete és a modernség értelmezése foglalkoztatják. Ez az érdeklődése több drámaelméleti és drámatörténeti tanulmányában, valamint igen izgalmas naplósorozatában is megjelenik. Ez a naplósorozat különben az új magyar irodalom igen gazdag „énregénye”, amely tágas intellektuális horizonton széttekintve vet számot az értelmiségi személyiség és az európai (illetve a magyar) kultúra jelenkori esélyeivel.
Hubay eszménye a cselekvő drámai hős, ez már maga szokatlan a huszadik század második felének drámairodalmában, amely többnyire sodródó, kiszolgáltatott és mindinkább kiüresedő személyekként mutatja be az emberi lényeket. „A drámai irodalomnak – jelenti ki Hubay A megváltó mutatvány című 1941-es tanulmányában – sarokköve az a szikla, amelyhez kötve Prometheus vitatkozik az embertelen és kapzsi hatalmakkal.” Első nagyobb színpadi sikerének, a budapesti Nemzeti Színházban 1942-ben bemutatott, majd nyomban betiltott Hősök nélkül című drámájának replikáit éppen az töltötte fel indulattal, hogy a polgárság, az író tapasztalatai és meggyőződése szerint, már nem termett ilyen hősöket. Hubay történelmünk egy válságos szakaszán leplezte le a magyar dzsentroid polgárság esendőségét, minden történelmi szerepre való alkalmatlanságát. A polgárságot mitizáló elképzelésekkel szállt vitába, így például Márai Sándor Kassai polgárok című darabjának nosztalgiájával. Publicisztikai feladatot vállalt, a történelmi „középosztály” morális bomlását és szerepvesztését mutatta be.
A szerző további írásai
