Gittai István
Szakosodás, Váradra lelés, zilahi intermezzo
Szerencsés véletlenek láncolata folytán, vagy még inkább az égiek bőkezű nagylelkűségéből kifolyólag, ’66 őszétől a nagyváradi műépítészeti technikum diákja lettem. De hadd ugorjak vissza néhány hónappal az időben. Már a leszerelésem utáni első napon, február 20-án felvetődött ama lehetőség, hogy unokatestvérem és volt osztálytársam, a bevonulni készülő Kun Sanyi helyébe lépjek, aki akkor a Margitta rajoni néptanács városrendezési irodájában mint műszaki rajzoló dolgozott. Egy sebtében megtartott versenyvizsga, alkalmassági teszt – egy magánház alaprajzának elkészítése – nyomán hármunk közül az én tusrajzomat találták a leghibátlanabbnak, és március 1-jétől már alkalmaztak is. Viszonylag gyorsan beilleszkedtem a főnökből, két technikusból s egy gépírónőből álló iroda közösségébe. Azon túl, hogy egy nyelven beszéltünk, a kollégák jóindulata, irántam megnyilvánuló segítőkészsége is hozzájárult ahhoz, hogy megszeressem az építészettervezői mesterséget. Főnököm, Erdei István lojalitása, de még inkább Felföldi Éva műépítész-technikus szakmaszeretete révén jutottam ama elhatározásra, hogy ősszel felvételizzem a műépítészeti technikumba. Fel is vettek, sőt, jegyeim alapján még ösztöndíjat is kaptam. Az akkor összeverődött harminctagú osztályközösség meglehetősen heterogén és kétnyelvű volt. A kollégák fele beszélt magyarul. Két műépítésztanár – Terdik Anna és Tripa Janika – köré csoportosultunk, akik szintén jól beszélték a nyelvünket. Túlzás nélkül állíthatom, hogy termékenyítő, kreatív és oldott légkör lebegte be az osztály nagyobbik felét. Ahol életre szóló barátságok is szövődtek. Áldozatvállaló szüleimnek hála, gondtalanul, felhőtlenül és eredményesen tanulhattam, s az akkori befogadó Váradnak köszönhetően gyorsan otthonommá is lett a város. Egyre rendszeresebben jártam könyvtárba, moziba, színházba, hangversenyekre, könyvesboltokba, miként kiállítás-megnyitókra is. E kultúrhelyeken pedig egyre-másra hasonszőrű cimborákra leltem. Meggyőződésem, mindezeknek is köszönhető, hogy gyógyíthatatlan írás- és közléskényszerem kialakulhatott. Hark Péter, Tüzes Bálint, Török Miki, Váradi B. László, Szilágyi Ali, Szele Péter, Hajnal Ágota, Kovács Mari, Adonyi Nagy Mari, Schneider Anti és Kati, Horváth Imre és asztaltársasága csírájában hordozta már a későbbi Ady-köreink szép reményét. Lazics (Lázár László – szerk. megj.), Páskándi, Gálfalvi Gyuri és Kocsis Pista egyre gyakrabban bukkan fel akkoriban Váradon. Hozzák-viszik a híreket, egyengetik zsenge kézirataink közlési útját Kolozsváron, Vásárhelyen és Bukarestben. Nos, ezek után talán már az is érthető, hogy miért is nem akaródzott nekem elhagyni ’69 nyarán Nagyváradot. Egy idevágó emlékkép: friss építésztechnikusi diplomámmal a táskámban leülök a színház mögötti „majomsziget” egyik székére. Jobbomon a parkolóőr, balomon a vécés néni ül. Nevethetnék és sírhatnék környékez: de hiszen nekik biztos állásuk van. Én meg diplomámmal és világmegváltó verseimmel a tarsolyomban a bizonytalanban billegek. Ott és akkor eldöntöttem, hogy mégiscsak elfogadom a Zilahra szóló kinevezést.
Az egy évvel korábban megyeszékhellyé ütött szegényes, túlontúl vidékiesnek tűnő városkában végül is egyik napról a másikra kenyeret és garzonlakást kaptam a vélem, ugyancsak Váradról érkező Balajti Karcsival. Én verseket írtam, ő rajzolt, festegetett, és vigasztalva marasztalt, mondván: meglásd, idővel itt is minden kialakul. Habár egyetlen percig se tettem le arról, hogy alkalomadtán Váradra végleg visszatérjek, el kell ismernem, igaza lett: Zilahon is kezdtek kialakulni a dolgok. Csiszár Zsuzsi, Fehér Laci, Bálint István és Simonffy Jóska személyében tollforgató barátokra leltem. Zilahi Kiss Károly néven még irodalmi kört is alapítottunk. A múzsák – Piri, Mari, Évi, Kati, Ildikó – lépes méze is enyhítette némiképp Várad-hiányomat. A tervezőcsoportban is kialakult az a fajta falkaszellem, mely elviselhetőbbé tette az ottlétet. A közös kirándulások, névnapok, esküvők, vallási ünnepek, a szilveszteri mulatságok nyomán egyre inkább összerázódott, összeszokott az ország különböző részeiből odahelyezett fiatal műszaki értelmiségi társaság. Ekkoriban már a folyóiratok – az Igaz Szó, az Utunk, az Ifjúmunkás – közölni kezdik verseimet. Ebből az időből őrzi emlékezetem a Hóbarajzoló című vers születésének történetét. Valamikor ’71 februárjának egyik délelőttjén ablak melletti rajzasztalomnál elmélázva és belebambulva a kint dühöngő kavargó hóviharba, kipattant a fejemből a következő verssor: „Reggel megláttam tested a hóban”. Próbáltam folytatni, órákig erőltettem a dolgot, de nem és nem moccantam előbbre. Már-már feladtam, mikor hirtelen leesett a tantusz: de hiszen ennyi a vers, vagy majdnem ennyi. Némi variálással, és az idő múlásának felismeréséből, mégiscsak verssé kerekedett az ötlet. Íme:
Reggel megláttam
tested a hóban
Délben úgy láttam
tested a hóban
hogy reggel láttam
tested a hóban
Mit reggel láttam
tested a hóban
azt este láttam
ha tényleg láttam
tested a hóban
Azóta hiszem, hogy némely verssorok az istenek ajándékai.
Az ominózus hóvihar után két hónappal Tüzes Bálint barátom sürgető telefonhívására Váradra utazom, s édesapja, Tüzes Karácsony, a Bihar Megyei Mezőgazdasági Intézet vezérigazgató-helyetteseként tervezői állást kínál, amelyet szíves-örömest el is fogadok. Április utolsó napján, a lehető legszerencsésebb pillanatban érkezem vissza s érezhetem magamat ismét váradinak.
Részlet a szerző készülő önéletrajzi kötetéből.