kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kozma Dezső

„Széptani érdekek istápolása Erdélyben” - Száz éve halt meg Petelei István

A száz esztendővel ezelőtt elhunyt jeles prózaírót, publicistát és lapszerkesztőt, Petelei Istvánt annak idején a hírlapírást ugyancsak Kolozsváron elkezdő Bede Jób (Mikszáth halála után a Pesti Hírlap parlamenti tudósítója) ezekkel a szavakkal búcsúztatta: „Nehéz volna így rendbeszedni, ki volt az irodalomban általában és különösen akkor Erdélyben, a nyolcvanas években Petelei István. Egy név, egy iskola, egy irány.”

Azt hiszem, ezeket a sorokat ma is leírhatnánk.

Petelei István írói tehetségére a kor szigorú kritikusa, Gyulai Pál is felfigyel, Mikszáth mint szerkesztő szintén novellát kér tőle, Ady Jókaival, Mikszáthtal említi együtt, és nem fukarkodnak az elismerő minősítésekkel irodalmi múltunk búvárai sem. Az író halálát követő évtizedekben több válogatás is készült novelláiból, mégis legfeljebb azt mondhatnánk, hogy inkább a kevesek olvasmánya maradt.

Ez alkalommal a hírlapíró, illetve a lapszerkesztő Peteleit szeretném felvillantani. A korabeli erdélyi lapokban eltemetett publicisztikai írásainak, szerkesztői és művelődésszervezői működésének feltárásával ugyanis – ahogy mondani szokás – máig adósak vagyunk. (A 2002-ben Magyarországon megjelentetett, Petelei publicisztikai írásaiból öszszeállított válogatásomat némi törlesztésnek szántam.)

*

Petelei István egy múló és egy születő világ határmezsgyéjén élt és alkotott. „Törtető és lármás nemzedék közepette maga volt a nyugalom és a csönd. Finom és előkelő férfiassága irtózott mindentől, ami ízléstelenség, ami túlzás, ami sallang…” – idézi fel emberi-írói egyéniségét a Kolozsvári Református Kollégium híres írótanára, Kovács Dezső az Erdélyi Helikon 1928. évfolyamában.

A korabeli Erdély tájai (az ő szavaival: „hegyes hazája”), szülővárosának, Marosvásárhelynek polgárosodó mindennapjai alakították írói élményeit. A család hagyatékában őrzött levelek, feljegyzések szépérzékéről árulkodnak. Unokahúga, Petelei Erzsébet (akit mint saját lányát nevelt) mondja el visszaemlékezéseiben, milyen átéléssel játszotta zongoráján Chopin, Mozart, Haydn szerzeményeit, s hogy milyen szépen hegedült, rajzolt, és mennyi gonddal díszítette faragott bútorait, híres székely kapuját. A kolozsvári és a székelyudvarhelyi gimnáziumi évek idején az önképzőkörben tűnik ki irodalmi érdeklődésével, a budapesti egyetem bölcsészeti karán pedig olyan jeles tanárai részéről részesül elismerésben, mint az irodalomkritikus Salamon Ferenc vagy a magyar régészet jeles professzora, Rómer Flóris, aki a Nemzeti Múzeumban állást is szerezne számára.

Választhatta volna tehát a főváros kínálta nagyobb lehetőségeket. Az írással már próbálkozó, a történelem szakot elvégző Petelei azonban hazajön. Egyelőre szülővárosába, a székely kisvárosba. Elhatározásának pontos indítékait nem tudhatjuk. Azt hiszem azonban, egyik későbbi vallomása árulkodó lehet: „A harang szól mélyen, komolyan, s én honvágyat érzek. Én oda való vagyok, a hegyek közül való. Szívvel-lélekkel hozzánőve erdőinkhez, völgyeinkhez.” (Csevegés IV. Kolozsvár, 1887. aug. 19.)

Egyelőre azonban nincs állása, nem tudja, mihez kezdjen. Kertjét műveli, eljár a Tolnai Lajos irányításával megalakult Kemény Zsigmond Társaság összejöveteleire, bebarangolja a Székelyföldet. Közben a helyi Erdélyi Híradóban tanulmányokat közöl a város múltjáról, elbeszélést a Kemény Zsigmond Társaság közlönyében, az Erdélyi Figyelőben, és rendszeresen jelennek meg írásai olyan országos lapokban is, mint Magyarország és a Nagy Világ, Vasárnapi Újság, Századok. Hogy aztán – négyévi útkeresés után – elfogadja a függetlenségét megtartani próbáló kolozsvári Kelet című napilap meghívását, több mint tíz esztendőre (1880–1891) jegyezve el magát a vidéki újságírással, lapszerkesztéssel.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok