kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Gréczi-Zsoldos Enikő

Mocsáry Antal nógrádi költő verse 1826-ból


A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának (a továbbiakban: TESz.) első, erre vonatkozó adata trucz alakban 1722-ből való. 1725-64/1892-ből datálva találjuk a truccnak az idézett Mocsáry-versben olvasott szóhoz hasonló alakú ragos formáját: truccára. A németből átvett magyar truc(c), truc(c)ára alakot a dac (dacára) jobbára kiszorította. A TESz. szerkesztőinek XX. század közepén leírt nézete szerint a truccol ige nyelvjárási szinten él. Ma, a fentebb bemutatott adatok sora igazolja, hogy több szociolektusnak, nyelvváltozatnak is része ez a szó. Mocsáry Antal regionális nyelvének (esetleg nyelvjárásának) a palócot tekinthetjük, így Tóth Imre Palóc tájszótárát fellapozva, nem meglepően, megtaláljuk a szót igei alakváltozatban: truccol 1. ’duzzog’, 2. ’dacol’, sőt ő is említi a truccára ’dacára’ névutószerű ragos főnevet. Értelmező szótárunk ritka minősítéssel látja el a szót, és szerkesztői kiemelik, hogy rendszerint határozóragos alakban halljuk, többnyire a bizalmas stílusréteg részeként. A szótár példamondatai között olvashatunk egy Jókai-idézetet: „Egyik jánya férhe ment egy festőhő.” A tájszavakból, az irodalmi normától eltérő alakokból következően a szövegkörnyezet itt is nyelvjárásias, ez is igazolhatja több szótárunk tájnyelvi minősítését. Másodikként a valaminek a truccára szerkezetet a ’vminek ellenére, hátrányára, kárára’ jelentésben magyarázza értelmező szótárunk. Ezt Katona József egy mondata illusztrálja: „Nyugodalmam truccára is azután a szövetségesekhez állottam.” Külön szócikket szánnak a szerkesztők a truccos alakváltozatnak, amelyben ismét Jókai Mórt idézik: „[A juhászok] folytatták a nótát truccosan.” ’Dacos’, illetve tájnyelvi minősítéssel ’duzzogó’ értelmet tulajdonítanak a képzett szónak.

Mai nyelvi adataink azt bizonyítják, hogy a szó nem tűnt el nyelvünkből, része mai szókincsünknek. Hogy Mocsáry Antal lexémahasználatát nyelvjárási jelenségként avagy az egységesülés folyamatában lévő köznyelvi-irodalmi regiszter részeként tekintsük, nehéz eldönteni. Nyelvi ízlése Kazinczy Ferenchez, tudós barátjának nyelvelméletéhez igazodik. Ha ez alapján közelítünk a szöveghez, akkor a szót az irodalmi regiszter részének kell tartanunk. Ha a dialektológiának abból az alapállásából indulunk ki, hogy kodifikált, standardizált nyelvünk kialakulása előtt csak regionális változatai éltek a magyar nyelvnek, akkor a versbéli szóalakot tájnyelvi sajátosságnak tulajdoníthatjuk. A két vélekedés azonban szintézisbe hozható, hiszen éppen ez a kor az magyar nyelvünk történetében, amikor a regionális nyelvi elemek versengnek az irodalmi nyelvbe kerülésükért. Kazinczy Ferenc és a vele együtt gondolkodók hittek abban, hogy az ízes regionális szóalakok, a tájszavak megújíthatják, felfrissíthetik az irodalom nyelvét. A két nagytiszteletű, munkásságukkal az utókornak sokat adó tudós személy kapcsolatáról cikkem végén érdemesnek tartom megemlíteni, hogy Kazinczy Ferenc utolsó levelét Mocsáry Antalnak írta, a palócok hegyének, a Karancsnak tövében elterülő kis faluba címezte. Elküldeni már nem tudta, befejezetlenül feküdt íróasztalán, amikor leánya erre a – szöveggel teljesen be nem töltött – papírlapra írta rá apja halálának dátumát.


A szerző további írásai

 arrow2 / 2

impresszumszerzői jogok