kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

N. Tóth Anikó

A regény: haladék. Beszélgetés Závada Pállal


N. T. A.: Akkor ezt az ember élvezetből vagy hobbiból csinálja?

Z. P.: Igen, élvezetből, meg hát a tanulásért, mert Réz Pál a főszerkesztő, meg hát akkor még Domokos Mátyás is élt. És Fodor Géza is élt. Most már ketten, sőt hárman haltak meg, mert először ’90-ben egy szociológus barátom, Vági Gábor halt meg, aki engem odavitt, pontosabban az ő helyére kerültem a Holmiba. A Holmi az én egyetemem. Azóta is ott vagyok, két-három-négy órát hetenként, Réz Pál lakásán. Szerintem az a titka a Holminak, hogy nincs szerkesztőség. Mármint helyileg nincs. Szerintem egy folyóiratnak nem kell, mert akkor ott kéne ülnie valakinek a szobában, és úgy csinálni, mintha történne valami, márpedig dolgozni szerintem irodában nem lehet, ahová bárki bármikor benyithat, meg telefon csörög, meg jönnek a haverok, megy a dumálás. Szerkesztőségekben én még érdemi munkát nem láttam. Tehát mindezt az ember otthon csinálja, a szerkesztést is, nem beszélve az írásról. A telefon és a számítógép korában a szerkesztőnek kényelmesen lehet kommunikálni a szerzővel, találkozni meg akkor kell, ha az ember személyesen akar valakit látni. Úgyhogy ez nekünk nagyon jó, azért is, mert a találkozások rendkívül koncentráltak, tárgyszerűek. Igaz, ehhez az kell, hogy a Réz kézben tartsa ezt az egészet, és úgy vezessen egy szerkesztőségi értekezletet, hogy én még soha, egy percig sem éreztem, hogy tékozlom a drága időt, és nem haladnak előre az ügyek. Meg hát rengeteget tanul az ember közben. Még akkor is, ha mégis van pletykálás meg történetmesélés… De mindez érdekes meg új. Mindenesetre nekem két dolog esett egybe ’90-ben: akkor kezdtem a lapot csinálni és a prózát, mondjuk így, főtevékenységben. Azután legalább hat-hét évig a saját stílusomat próbáltam kialakítani, ’90-től ’96-7-ig; egy csomószor átírtam mindent.

A kérdés a kései kezdésre irányult: ez másfelől meg szerencse, tehát én egyáltalán nem bánom, hogy nem a húszas éveimben jelentek meg első zsengéim. A kollégák többségének mégiscsak legkésőbb már egyetemista korában nagyon kellett tudnia, hogy irodalommal akar foglalkozni. Főleg a költők, de prózaírók is elindultak már akkor. Azt kell mondjam, sokkal nehezebb dolguk volt, hogy bejárták az összes grádicsot, és hát, tisztelet a kivételnek, de meg kellett írniuk a zsengéiket is. Két kivétel van: aki már fiatalon sem zsengét írt, másrészt meg akinek volt annyi önfegyelme, hogy megírta ugyan, de nem adta ki, vagy hát ezeket ujjgyakorlatként könyvelte el. De többnyire kiadták, s akkor utána ezzel szembesülni, elkopni benne, megkeseredni, hogy nincs visszhang, hiába várja, hogy írjanak róla, hogy beválogassák, elismerjék. Én tényleg szerencsésnek mondhatom magam, mert az én életemből ez teljesen kimaradt a szociográfusi évtizedem miatt. Amikor pedig már prózát írtam, úgy döntöttem, hogy azt is meg kell engednem magamnak, hogy beletörhet a bicskám, és akkor sem történhet különösebb baj. Persze így könnyű mondani, és nehezebb aztán éppen szerencsétlenül járni. De tudtam, hogy ez másképp nem megy, a dolog nehezét is vállalni kell, ha úgy adódik. Hiszen annyian írnak, és annyian írnak jól, meg annyian nincsenek elismerve, méltatlanul… Tehát ambicionálni lehet munkát, de a sikert nem szabad elhinni, ha bejön, akkor sem. Ha éppen szerencséje van az embernek, akkor sem gondolhatja, hogy ez jár. Ez nem olyan, hogy elvégzek ennyit, és akkor jár ennyi. A művészetben nem így működik, nincs demokrácia, meg nem létezik a befektetett munka közvetlen elismerése, főleg nem a pénzzel való elismerése. És fordítva: időnként olyan dolgokért esnek le komoly összegek, főleg – ahogy szokták mondani – másoknak, hogy amögött az ember nem lát komoly munkát. De mondom, én örülök, hogy más sem sürgetett, és magamnak se kellett magamat sürgetnem. Nekem egy ilyen későn érő és magát lassan kitaláló figuraként mindig volt időm kikísérletezni azt, amit ki akarok gondolni, meg szeretnék formálni. Vagy addig gyúrni, amíg valahogy ki nem kerekedik az, amit el tudok képzelni vagy el tudok már én is fogadni, illetve amit ki tudok próbálni mint újat vagy mint magam számára megfelelőt, érdekeset, izgalmasat, kísérletet. Meg a kiadóm is megfelelően türelmes ehhez. Egy prózaírónak tényleg nem szabad sietni.


A szerző további írásai

 arrow2 / 11 arrow

impresszumszerzői jogok