Tóth Gábor
Fauré: Requiem – A halál emberi arca
A rekviem szó hallatán valahogy mindig az a Mozart jut eszembe, aki egy rendkívüli optimizmussal telt életművet maga mögött hagyva, immár megtörve a sors csapásaitól, életbölcselettel teli gondolatokkal fekszik a halálos ágyán és diktálja a befejezetlen remekmű Lacrymosáját, benne az emberiség egész fájdalmával. Eddig ez a szó számomra valahogy mindig Mozart modelljét sugallta. Íródhatott akárhány remekbe szabott halotti mise a zeneirodalomban, gondoltam, mégiscsak példa értékű Mozartnak ez a műve. Úgy, ahogyan Bach ismerete nélkül sem komponált egyetlen nagy muzsikus sem, úgy hiszem, hogy a Mozart-rekviem ismerete nélkül sem Verdi, sem Brahms, sem Britten vagy más nem alkothatott volna ebben a műfajban remeket. Most mégis megállnék a felsorolásban, mert egy nevet szándékosan felejtettem ki. Ez a név a Gabriel Fauréé, akit az emberek talán kevésbé ismernek, mint más kortársait. Való igaz, életművét nem a nagy hangok vagy szimfonikus formák jellemzik. Romantikus ugyan, de az ő hangja ennél sokkalta visszafogottabb, talán úgy mondhatnám: emberibb. Egyik legismertebb műve éppen a rekviemje. Ebben már réges-rég nem az emberiség fájdalmáról van szó, nincs benne apokaliptikus mennydörgés, az ítélet és harag napja – dies irae, dies illa –, nem szakítja a mennyboltot az emberiség fejére, mint Mozartnál. Teljesen világossá válik a zenei eszközök révén, hogy itt mindössze egyetlen ember fájdalmáról és együttérzéséről van szó. A halkszavúság nem az egyedüli eszköze Faurénak, harmóniái és hangszerelése szintúgy közvetlenné, szinte barátivá teszik ezt a művet, amelynek hangulatát rendkívül jól megragadta a Nagyváradi Állami Filharmónia Zene- és Énekkara a római katolikus bazilikában tartott idei évadzáró hangversenyén. Az első hallásra hosszadalmasnak és kontrasztoktól mentesnek tűnő darab valójában nem véletlenül ilyen halk szavú.
Fauré Libera meje nem akar Verdi magasztos, már-már színpadi, oratóriumi méreteket öltő Libera mejével versengeni. Nincs hatalmas fúga, sem itt, sem pedig a Hozsánnában, és a Kyrie is távol marad Mozart Kyriéjének hatalmas kettősfúga-modelljétől. Faurénál mindez ismétlés és bonyolult ellenpontszövevény nélkül, egyetlen hangon, egyszerűen és megismételhetetlen közvetlenséggel szólal meg. Az egyén hangjának a megjelenítése az egyszerű unisono. A meghitt és visszafogott In paradiso valamiféle halvány optimizmust sugall. Utolsó hangjai, akár a darab egésze, nem akarnak hasonlítani egyetlen más rekviem hangjaihoz sem. A Mozart-rekviem üres kvintjei fortissimóban fenyegetően csengenek tova az utolsó ütemben. Fauré hangjai viszont valami velük született természetességgel egyszerűen csöndben elmúlnak, akár az élet végső pillanatai. Az utolsó visszhangok hullámai úgy oltódnak ki a templom márványfalai között, mint ahogyan a sírba leeresztett koporsóra halkan hullanak a kézből leszórt porszemek. A halálnak ez a fajta elfogadása egyfajta békés belenyugvás az elmúlásba, mentesül minden vallásos pátosztól. Vuillermoz muzikológus írja Fauré rekviemjéről: „egy olyan nem vallásos ember munkája ez, aki tiszteli és csodálja mások hitét. Nem szükséges a vallásosság, hogy békésen magadba fordulva elkísérd egy embertársadat utolsó hajlékába.” Bár a hit itt nem rendelkezik azzal a meggyőző erővel, mint a klasszikus rekviemben, Fauréban azért mégis él egy halvány reménysugár – ez az angyalok karának fojtott hangján szólal meg az utolsó részben –, a remény, hogy létezik egy jobb világ... a paradicsomban.