Gaál Botond
SORSTALANSÁG - egy keresztyén gondolkodó szemével
Éppen hallgattam a rádiót, amikor legelőször közölték az örömhírt: Kertész Imrét Nobel-díjjal tüntették ki a Sorstalanság című művéért. Egyszerre igazi öröm és őszinte érdeklődés töltött el. Azelőtt én sem ismertem őt. Éreztem, pótolnom kell valamit. Mindjárt a következő hetekben elolvastam a Sorstalanságot, később pedig az író stockholmi beszédét. Ezt még nagyobb várakozással figyeltem. – Lassan szeretek olvasni, hogy élvezhessem a szép magyar nyelvet és beleélhessem magam az író lelki világába. Őszintén mondom, szívesen olvastam a regényt és azóta már többször elgondolkoztam rajta, mit akart kifejezni, hogyan tette ezt, miért éppen ezt a formáját választotta Kertész Imre annak, hogy megossza gondolatait az egyetemes emberiséggel. Olvastam és hallottam is véleményeket erről, de nem tudtam mindenkivel gondolatban azonosulni. Úgy döntöttem, én is leírom, mit váltott ki belőlem a regény olvasása. Bizonyára lesznek olyanok, akik elfogadják a véleményemet, esetleg mások elgondolkoznak az általam előadottakon, és arra is számítok, hogy jó néhányan csupán megértően, de eleve másként gondolják a dolgot. Abban sem vagyok biztos, hogy maga Kertész Imre egyáltalán egyetért majd velem, de vállalom ezeket. Az író számára most talán az lehet érdekes, hogy regénye olvasása kapcsán mi fogalmazódott meg egy olyan emberben, mint én magam is vagyok, aki nem irodalmárként, hanem csupán egy matematika–fizika szakos tanárként és református teológusként figyelte az írását. Lehetséges az is, hogy a szakavatott írótársak és irodalomtanárok megnyilatkozásai mellett talán éppen az ilyen vélemények még jobban érdeklik őt. Nem tudom, csak magamban reménykedem.
Maga a regény Köves Gyuri zsidó fiú sorsát tárja elénk. Mindössze tizenöt éves, édesapját 1944 nyara elején behívják munkaszolgálatra, őt pedig ugyanezen a nyáron elviszik Auschwitzba, onnan pedig tovább. Végigéli gyermekként a nem-emberi sorsot, csodával határos módon haza kerül, és itt él tovább. Emlékezik. Emlékezése elgondolkoztatja a mindenkor emberét: vajon jól intézi-e a saját sorsát? Ez a Köves Gyuri maga az író, az írót pedig Nobel-díjjal jutalmazták gondolataiért. Ezen érdemes eltűnődni, s komolyan venni mindazt, ami másokat ilyen komoly döntésre késztetett.
Az kétségtelen, hogy Kertész Imre a Sorstalanság című regényével egyszerre a különös és az egyetemes gondolatvilágában mozogva akar szólni az egész emberiséghez. Nem jegyzőkönyvszerű dokumentálása történik itt egy emberi életszakasznak, de tulajdonképpen az is, mert a tények magukért beszélnek. A regényben egy valóságos történetről van szó, egy életeseményről, még akkor is, ha figyelembe vesszük az írói szabadságot. Ugyanakkor ez az író a lelkiségében a tények fölé is emelkedik, de mégsem úgy szól az emberiséghez, hogy fölemeli a dolgokat egy képzeletvilágba, ahol aztán mindenki szabadjára engedheti fantáziáját, miközben elfelejti a valósághoz való kötődését. Mindkettő igaz hát: az író valóságos eseményt ír le, hozzánk közelit, megfoghatót, és ugyanakkor életesen örök tanulságokat fogalmaz meg, mégpedig bennünket létünkben ízig-vérig foglalkoztató gondolatokat. A különöset és az egyetemest! Már hogyne lenne számunkra valóság a holokauszt, hiszen majdnem minden zsidó testvérünk siratja valakijét, és úgyszintén hogyne lenne számunkra valóság az általunk remélt és alakított jövőnk, mindennapi sorsunk: hazánk, népünk, családunk, embertársaink és nem különben mi magunk! Komolyan gondoljuk ezt? Mit és hogyan cselekszünk érte? Tiszták vagyunk-e lelkiismeretünkben és cselekedeteinkben? – Még közelebb jőve saját magunkhoz, kérdezem: mindennapi életünk vajon mentes-e a hibáktól, bűnöktől, „kicsi holokausztoktól” és ha nem, akkor ezzel a valósággal számolva hogyan alakíthatjuk sorsunkat? Hát még mások sorsát?! És itt már elérkezünk a nehéz feladathoz: meg kell fejtenünk, mit jelent a „sorstalanság” kifejezés, amely furcsán és érdekesen hangzik. Mindenki érti valahogyan. E sorok írója is. Kertész Imre sem határozza meg regényében. Ha elmondjuk, mi hogyan értjük, bizonyosan használunk vele. Tegyük meg bátran.
Először nézzük a „sorsot”. Kérdezzük csak meg: mi az? Ahány ember, annyiféleképpen értelmezi. Olyan ez, mint Szent Ágoston próbálkozása az idő meghatározásával: ha nem kérdezik tőlem, mi az idő, tudom. Ha kérdezik, nem tudom. Így viselkedik a „sors” is mint olyan. Mindenki a saját nézőpontjából próbálja fölfogni. Azt tapasztaljuk, legtöbben a személyüket érintő körülményeket értik rajta, legyen az fizikai, szellemi, lelki valóság, vagy társadalmi, gazdasági, politikai adottság. Ilyenkor a sors az emberen kívül van, s bizony sokan köszönetet mondanak a sorsnak, vagy belenyugszanak a sors akaratába. Valami végzetszerű dologra gondolhatnak, amelynek – úgymond – hálával tartoznak, de amely szűken is mérhet, és szorításából legtöbbször nincs menekvés.
A szerző további írásai
