Barabás Zoltán
„…fájdalmak között is reménykedem”
1. „Miért torpant meg a kultúra lendülete a hetvenes évektől kezdve Amerikában és Nyugat-Európában? És miért bizonytalanodtak el egyre inkább korábbi meghatározó pozíciói nálunk?” – teszi fel a kérdést a kortárs magyar irodalom jeles személyisége, Tornai József a Hitel 2002. évi utolsó számában. A lehetséges magyarázattal sem késlekedik, imigyen folytatja eszmefuttatását: „A hatalomváltásban tizenkét évvel ezelőtt még csak a bomlás fölszíni tüneteit láttam: azt, hogy az irodalom, művészet elveszti a diktatúra paradoxonjaként kapott megkülönböztetett helyét, tekintélyét. Később már abban is biztos voltam, hogy ami bekövetkezett, az nem elitkultúra, hanem a tömegízlés jól megszervezett áttörésének kora. A második világháború végétől számítva először történt meg a mi közép-európai tájainkon, hogy a humán értelmiségtől elvették irányító, értékminősítő szerepét.”
A szellem és a lelkek rendezetlenségét, az újkor emberi, erkölcsi és vallási zűrzavarát már sokan és persze sokféleképpen igyekeztek magyarázni. Ha csak a brutalitás-, illetve a mámoripar szédületes térhódítását és máig tartó töretlen lendületét veszszük alapul, könnyen hajlunk arra, hogy a Nobel-díjas lengyel költővel, Czeslaw Milosz-sal egyetértve mondjuk tollba a kézenfekvő „diagnózist”: a Nyugat, voltaképpen a fejlett világ válságát „a sok évszázados szekularizáció okozza”. A selejt terrorjának a forrása pedig: a pénz.
Mindent átfed és uralma alá hajt a pénz, a piszkos politika és a manipuláció.
„Ki az a jámbor lelkű optimista – kérdezi ugyancsak Tornai –, aki ebből a »mélységből föl tud kiáltani«, és a végzetes torzulás helyrehozatalában reménykedhetne?”
Napi dolgaink s a politika vonatkozásában sem kíméletesebb a költő. Cáfolhatatlan igaza bennünket is mélyen érint: „Mert nem országház az, ahol hitetlenek, cinikusok ülnek. Vagy T. S. Eliot »hollow men«-jei, az üresek.”
2. „Szótlan Istenem, üzensz-e még / valamit / a száműzetésbe induló / világosságnak?” – kérdeztem jómagam is legutóbbi kötetem egyik keserű versében.
Nos, igen: a hiány. A hiány lehetséges szellemi és lelki „térképe”. Netán a vélt/valós reménytelenségé?
„…elegem volt a félelemből. Reménykedni szeretnék: fájdalmak között is reménykedem” – írja közvetlenül a rendszerváltás után Pomogáts Béla, a Vigília folyóirat kérdésére válaszolva. Majd így folytatja: „Lassan megindítható legyen a lelkek orvoslása, megkezdődhetne a gyógyulás: csak éppen lassan alakulnak ki a társadalom egészségének helyreállítását szolgáló intézkedések és eszközök. Holott talán ez volna az új Magyarország egyik legfontosabb és legsürgősebb tennivalója. Ebben kellene, hogy összefogjanak és együttműködjenek az egyházak és a politikai mozgalmak, a kormányzat és az ellenzék, a társadalom és a kultúra intézményei, szervezetei. A gyógyulásra szükség van, tehát lehetőség is kell, hogy legyen rá…” (1990. 12. sz.)
Jól tudjuk: Isten csodálatos 1989-es szabadítása nyomán szinte az egész Kárpát-medence magyarságának életében is elkezdődhetett volna a keresztény értékek helyreállítása, a hagyomány rendje szerint való megtisztulása a közéletnek. Ma már bizonyság: a feltételes mód használata ez esetben is helyénvaló, hiszen a 20. század utolsó évtizedében csak részeredményekre, hellyel-közzel pedig csak kudarcokra (!) futotta nemzetrészeink, vallási és világi közösségeink erejéből. „Reményeim nem váltak igazán valóra” – olvashatjuk Pomogáts Béla Megújulásra váró hagyomány című kötetének személyes, közvetlen hangütésű, a hithű értelmiségi felelősségével megírt előszavában. A Kereszténység és a közélet című nyitófejezet éppenséggel ezt a mindannyiunkat bőrünkön égető kérdéskört állítja vizsgálódásának gyújtópontjába, csaknem száz könyvoldalon felsorakoztatva idevágó tapasztalatait, megfigyeléseit, érveit és megállapításait.
Rendkívül időszerű, mondhatni: eszméltető forrásanyaggal szolgál a szerző a kötet következő két fejezetében is, ahol a kereszténység és az irodalom kapcsolatrendszerét, a kölcsönhatás mibenlétét tárja elénk és illusztrálja imponáló tárgyismeret birtokában. A piarista Sík Sándor költészetétől a protestáns Németh László írásművészetéig terjed az a szellemi horizont, melyet velünk beláttatni és megértetni igyekszik a szerző, mintegy Kányádi Sándorral vallva: „aki megért / és megértet / az egy népet / megéltet”.
Számunkra különösen is fontosak azok az evidenciák, amelyeket az erdélyi keresztény irodalom jelesei – Reményik Sándor, Makkai Sándor vagy éppenséggel Dsida Jenő – gazdag életművének kapcsán szükséges tudatosítanunk, és lehetőség szerint mélyen belevésnünk a szellem és a politika, a hit és a közélet különböző szakágaiban és küzdőterén érvényesülni és hatni kívánó, térben s időben pedig bennünket követő nemzedékek azonosságtudatába.
Éppen ezért gyakorló olvasóink, jelesül pedig lelkészeink, tanáraink és politikusaink nagy haszonnal forgathatják a vértkészítő atyamester Pomogáts Béla kiváló könyvét; tudván, hogy itt Erdélyben, vagy éppenséggel a Felvidéken a népszolgálat mértékét jelző ama „léc” alatt már nem lehet (és egyáltalán: nincs hova) elfutni.
A szerző további írásai
