Fábián Imre
Keresetlen szavakkal - Gábor Ferenc köszöntése
Gábor Ferenc 80 éves és költő. Nagyszalontán született és él, Arany János városában, miközben Sinka István költészetének feltétlen híve, csodálója, népszerűsítője. Mondták már róla, népies költő, parasztköltő, munkásköltő – de szerintem egyik sem! Egyszerűen költő. S milyen költő? Azt mondaná erre Horváth Imre: a rangsorolás a kritikusok szép időtöltése. A legnagyobb költő! – szokták mondani ahelyett, hogy azt mondanák: a költő legnagyobb verse! Mert ahhoz, hogy valaki költő legyen, legalább egy ilyen verset meg kellett írnia. A csúcs egyenlő! (És fokozhatatlan: nincs csúcsabb és legcsúcsabb.) A különbség, hogy egyeseknek egyszer adatik meg, hogy elérjék ezt a csúcsot, másoknak többször. Költő s költő között ez a különbség! Reviczkynél a Pán halála ilyen csúcs. Babits, Heine, Lorca költészetében a csúcs többszörös. Egyforma a „magasság”, de a „szélesség” nem. Gábor Ferenc költészetében számomra „a kibontakozás” versei a legegyéniebbek, amikor versével együtt kabátjának belső zsebében hordozta Sinka fényképét, s mutatta fűnek-fának, mintha Krisztust mutatná fel. Ő akkor nemcsak írt, élte is az írást, szenvedélyek őrlőkövei őrölték, és nem lehetett volna erőszakkal sem megállítani. S milyen furcsa az élet, éppen ez a makacs szenvedélyesség akadályozta meg abban, hogy Sinka költői eszköztárával azonosulni tudjon. Minden kinyilatkoztatása ellenére, Sinka őt csak megérinteni tudta, s aztán – talán úgy mondhatnánk – Reményik Sándor korai költészetének nemzettudatot formáló vers-képeinél, eszmeiségénél állapodott meg. Magyarságtudatunkat, értékeinket féltő, megmaradásunkért aggódó versek a Gábor Ferenc-i versek; becsületes, tiszta lelkülettel rója sorait láthatatlan panaszfalra.