kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Simon Judit

Fél évad sommázata (a nagyváradi színház Szigligeti Társulatának munkájáról)

Az utóbbi néhány évben mostoha sorsa volt a nagyváradi Szigligeti Társulatnak. Az úgynevezett szakma mellékvágányra tolta, és csak legyintett, ha a váradiak előadása került szóba. Egyetlen kivétellel (a Meleg Vilmos rendezte Gőzben című előadás) a produkcióik eredménytelenül szerepeltek a fesztiválokon. Neves rendezők vagy nem vállalták, hogy Váradon dolgozzanak, vagy nem volt elég pénz a honoráriumukra. A színház, felújítás címszóval, évek óta zárva, a közönség pedig már unja, hogy hol itt, hol ott tartanak, ilyen-olyan előadást.
A mostani évadig a városban még arról vitáztak, hogy közönség- vagy művészszínházat kell-e csinálni, hogy a szakmának vagy a publikumnak kell-e inkább megfelelni. Ez azért mókás, mert ezt a kérdést az erdélyi társulatok többsége már rég sikeresen megválaszolta. Amelyek viszont még mindig ezzel az áldilemmával küszködnek, azok lényegében valamilyen oknál fogva nem akarnak, nem mernek, vagy nem tudnak szembenézni a válasszal: bármilyen műfajban lehet és kell művészi szinten előadást alkotni. A dráma nem feltételezi a jó előadást, ahogy az operett sem a rosszat. A kettő között még számos műfajt lehet felsorolni, de a tétel minden esetben érvényes.
Az idei évad elképzeléseit megelőlegezte az elmúlt szezonban bemutatott Ödön von Horváth-mű előadása. A Kasimir és Karolinét Anca Bradu rendezte, aki behozta a váradi színpadra a román színháziskolát, melyről tudjuk: Európa egyik legjobbja, ha nem a legjobbja.
Hosszú idő óta talán ez volt az első érvényes, úgynevezett nagyszínpadi produkció, amely egyben azt is bizonyította, hogy a közönség hálásan fogadja a jó előadást. Akkor is megtelik a színház, ha bonyolult a produkció, persze azzal a feltétellel, hogy ne lila ködben ússzon. Bradu előadásán semmilyen köd nem lebegett, kristálytisztán, ám kegyetlenül tartott tükröt napjainknak és napjaink emberének.
Az ígéretes szezonzárás botrányoktól sem volt mentes. A színészek lázadásáról cikkeztek a lapok. A művészek ugyanis megelégelték a társulat mellőzöttségét, és úgy döntöttek, új művészeti irányítás szükséges a megújuláshoz. Maguk választottak vezetőt, Dimény Levente színművész személyében. Nem is lehetett volna másképpen, mert a váradi társulatnál nincs művészeti igazgatói poszt. Ebből a szempontból a húsz évvel ezelőtti állapotok uralkodnak a színháznál: a vezető a társulat tagja kell hogy legyen, és a műsorterven kívül másba nincs igazán beleszólása. Továbbra is a főigazgató dönt a pénzek sorsáról, a fizetésekről és sok minden másról.
Szóval a színészek kiválasztották maguk közül azt a kollégát, akiben a jövőt látták. Művészi szempontból.
Az évad nyitásakor Dimény sajtótájékoztatót tartott és változásokat ígért, jó irányba persze. Az a célja, hogy pótolja a hiányosságokat, más szóval: művészileg oda fejlődjön a társulat, hogy a szakma felfigyeljen rá, és a közönséget sem szeretnék kiábrándítani. Újdonságként hatott, hogy szakmai megfigyelők (kik és mik azok vajon?) néztek meg néhány előadást az elmúlt évadban, és a visszajelzéseik abban erősítették meg a társulatvezetőt, hogy jó irányba halad.
A színházterem továbbra is székek nélkül, állványrengeteggel várja a jobb napokat, melyek állítólag jövő őszre köszönnek be. Addig is játszani kell, szerencsére a színpad használható. A filharmónia koncerttermét – ahol eddig játszott a társulat – csak a szilveszteri műsorra veszik igénybe, a többi előadást a színpadra tervezik. Nem lesznek külön nagyszínpadi és stúdió-előadások, hanem kamaraévad várható.
A krónikás soha nem fogja megérteni, hogy annak a színháznak a nézőterét miért nem sikerült évek óta felújítani, amelyet a múlt század elején egy év alatt építettek fel pincétől padlásig. Lehet, hogy néha a technika és technológia akadály, nem segítség?
Szóval ez az évad a színpadon kezdődött, meglehetősen balszerencsésen. Az új vezető nem akadályozta meg az Elefántember bemutatását. Bernard Pomenance rendkívül gyenge darabját az elmúlt szezonban készítették el, az idén már csak néhány próbára volt szükség, és jöhetett a bemutató. Elképzelhető, hogy a Russel Boys skót rendezővel kötött szerződés miatt kellett a bemutató, noha minden pénzt megért volna, ha kimarad az életéből ez az előadás. Közhelyes szöveg, közhelyesen, unalmasan színpadra állítva. Kardos M. Róbertnek és Dimény Leventének köszönhető, hogy egyáltalán végig lehetett nézni. De így sem volt könnyű.
Mivel az új társulatigazgató sem gondolt arra, hogy alternatív tereket találjon az előadásoknak, az idei második produkciót is a nézőtértől elválasztott színpadon mutatták be. Goldoni vígjátékát szintén Anca Bradu állította színpadra, a váradról elszármazott művész az évadnyitás előtt workshopot rendezett a színészek számára. A kávéház előadásán meg is látszott a kemény munka eredménye. Ez az előadás, amint a Kasimir és Karoline is, színház volt a javából. A szó nemes értelmében közös játék a nézőkkel. Bradu rendkívül ügyesen használta ki a tér adta lehetőségeket. Meghívta a külföldön élő Florica Malureanu díszlet- és jelmeztervezőt, aki néhány Harag György-előadás színpadképét is tervezte. Ők ketten, valamint Andrei Malina koreográfus korszerű, szellemes előadást alkottak. Persze szükséges volt ehhez a színészek tehetsége, amely kibontakozhatott ebben a produkcióban.
Szilveszterre zenés-táncos pszichodrámával készül a társulat, az előadás címe – a plakát szerint – Képzeld, beteg!, és Árkosi Árpád állítja színpadra. A magyarországi rendező már dolgozott a Szigligeti Társulattal. Előadásait tekintve nem biztos, hogy őt is vissza kellett volna hívni. Persze minden produkció magért beszél, de attól tartok, hogy a társulat és annak vezetője átesik a ló másik oldalára. Annyira ragaszkodik a változáshoz, hogy – a műsortervből ítélve – elutasít mindent, ami csak szórakoztató. Nem lehet megelőlegezni, hogy milyen lesz a szilveszteri előadás, de a színészek véleménye megoszlik. Egyesek szerint nagyon szellemes, mások szerint a rendező nem tudja pontosan, mit is szeretne. Nincs megírt szöveg, a színészek maguk választottak partitúrát, s ezeket Árkosi összerendezi előadásnak. Ilyen előjelek nyomán tartani lehet attól, hogy a szilveszteri műsor sokkal inkább lesz művészieskedő, mint művészi. Annál is inkább, mert amit eddig a vendég színpadra állított, nagyon is magán viselte ennek jegyeit.
Az évad második része viszont ígéretes, hiszen Parti Nagy Lajos és Pirandello következnek, a rendezéseket pedig Szabó K. István és Zakariás Zalán jegyzik.
Hogy mennyire fordul jobbra a társulat sorsa az új művészeti vezető elképzelései nyomán, az még a jövő titka. Bizonyára nem elég egy évad ahhoz, hogy ledolgozza a hátrányát. Ha belegondolunk abba, hogy az európai hírnévre szert tett társulatoknak egy-másfél évtizedre volt szükségük ahhoz, hogy a szakmával és a közönséggel egyaránt elfogadtassák magukat, nem tehetünk mást, mint hasonló folyamatban reménykedünk. Részint abban, hogy Dimény elég következetes lesz, részint abban, hogy rendelkezésére áll elég anyagi forrás, hogy továbbra se másodrendű rendezőkkel dolgozzon, no meg abban is, hogy a jövő évadra már befejezik a színház teljes felújítását.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok