kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Sall László

Angyal-festés (Lipcsey Emőke Ördöghinta c. regényéről)

Az olvasóhoz

Ha már elolvastad Lipcsey Emőke Ördöghinta című könyvét*, remélem, érted majd, sőt egyet is értesz azzal, amit én írok róla. Ha nem, várom véleményedet. Ha még nem olvastad, remélem, írásom felkelti érdeklődésedet.

Húsz éve várok erre a regényre. Illetve arra a regényre, melyben Magyarország és Svédország egyenlő súllyal van jelen. Illetve amelyben a magyarországi és svédországi események, szereplők, helyszínek egyenlő súllyal vannak jelen.
Amelyben a magyar puszta pora és a svéd tenger (havet) harmatos sóillata együtt, egyszerre és egyenlő súllyal vannak jelen.
Előbb persze arra gondoltam, hátha ír majd valaki, mert egyetemi szakdolgozatok, amelyekben a svédországi magyarságot tanulmányozzák – valamilyen okból eddig még aktualitást nem nyert témakörben – és szépirodalmi fordítások (svédre) szép számmal voltak az elmúlt két évtizedben.
Vártam, de az íróasztalok fiókjából nem került elő sem Magyarországon, sem Svédországban. Svéd regényekben megjelentek már magyar nevek (Carola Hansson: Steinhof) József Attila, (Claes Östergren: Attila) Attila, inkább csak fiktív szereplőkként, legyen az akár címszerep is Sandor (slash Ida Sara Kadefors regényében) vagy az apa szerepében László, (Vladimir Oravsky regényében: Dumma byxa ut och ga när man nappar pa en ta), de ezek egyikében sem képezte a regény fő vonalát a szereplő svédországi magyarsága.
Ezért vártam erre a könyvre, hátha ebben…
Peter Englund (történész, író, a Svéd Akadémia örökös titkára) szerint a barokk költők verseiben a jövő a veszélyt, a múlt az álmodozást, a jelen pedig a szenvedést jelentette. Mintha csak erre a kaptafára készült volna Lipcsey Emőke** könyve.
Az örökös és öröklött európa(i)-fóbia a regény igazi főszereplője: mindig vesztesek vagyunk, és nemcsak nemzeti, de a történet tanúsága szerint egyéni szinten is. S a veszély ma már, globalizált világunknak betudhatóan (vagy annak ellenére) nem kívülről fenyeget, hanem az ott, önerőből (ön-)teremtődött erők jóvoltából.
És igazából itt nem tudok egyetérteni Lipcsey Emőke regénybeli világával.
„Önmagukat ismétlő”, „eseményeket mozgató tényezők”-ről beszél, ezekről mesél. Regénye nem fejlődik, abban csak megvalósítja, kiteljesíti ezt a világképét. A szereplők nem fejlődnek, de nem „fejlődik” a történet sem, nem teremt meg egy olyan valóságot, melyben a vég visszaigazolná, motiválná a történteket.
A művész, alkotó – s ebben az esetben az író Lipcsey Emőke – egy olyan biztonságos világot kell hogy teremtsen művében, melyben felmutatható az ember(iség) elégtelensége. A két „történelmi” részben ez némileg sikerül is neki, de mikor minderre a jelen jelenségeit (történéseit) is rávetíti, a jelen eseményeit beemelve ebbe a világba s azokat az előzőek, sőt előzmények végkifejleteként tálalva már nem-hihetővé teszi e teremtett világot.
Azt azonban – a regény egészét tekintve –, ami olvasóként jogos elvárásom, a magas fokú szórakoztatást, megvalósítja, ha attól el tudok/-nék tekinteni, hogy azt várja tőlem, én – az olvasó – fejlődjem oda, értsem meg az ő igazát!
Igen, itt a kikerülhetetlen kérdés, mit mond korunkról e regény.
Témája az örökös regénybeli kérdés: az én életemet mások élik, én a mások életét. De itt szó szerint. Lipcsey tudja mindezt, de szabadjára nem engedi, hőseinek nem engedi meg ezt a szabadságot: „…nem mindig azt teszik, amiről történetük szól” (183. o.), mert „Minden történésnek van egy meg nem történt változata, ami valahol jelen van, csak mi nem érzékeljük”. (182. o.) De mik ezek a meg nem történések? Az eltűnések, a tünemények?
Igen, Lipcsey ebből épít. Nem erre, nem ezt. A megtörténhetőség rovására játssza ki egymás ellen a három szálat. Ezeket a meg nem történéseket nem volna szabad beleerőltetnie a végkifejletbe, saját igazsága elfogadhatóvá tétele érdekében saját szolgálatába állítania.
Kétségtelen, Emőke jól manipulál a maszkulin és a feminin idősíkokkal: a megtörténttel és a megtörténhetővel. Három, jól elkülöníthető történet, (meg)történés fut párhuzamosan, sőt, a szerző szándéka szerint egyszerre a regényben. A történetekben újabb történések keverednek egymással, így kerekedik a mese. Az átmenetek „működnek”, jól vannak megoldva, érzem, szervesen is összetartoznak, a részek viszik előre a cselekményt. A három hang (az ókori időtlen könyvtáros, Losszaia, Henrik szász herceg és Bende Antal) közül azonban (időrendben?) csak az első kettőről hiszem, fogadom el, hogy hitelesek. Ők ketten – Losszaia és Henrik – és ezen résztörténetek szereplői, mind tudatában vannak történelmi jelentőségüknek, mind (a ketten) tudják, hogy a történelem cselekvői, csinálói, nem csak passzív statisztái. Ezzel szemben Bende, aki napjaink eseményeiben szenvedő alanyként vesz részt, nem az. Nem látom, hogy Bendéből is, a kis, ám jelentős társadalmi szereppel rendelkező emberből is nagy – nagy tettekre képes és azokat vállaló – szereplő születne. Csak azt látom, hogy a mi korunk embere mindig elesik. A mi kis korunk embereinek tettei csak attól lesznek nagyok, hogy nagy csapás éri őket (minket!) mások kicsinyes, galád, aljas tetteiből fakadóan.
Én nem hiszem, hogy ez a kor, hogy pont ez a kor, vagy Lipcsey igazsága szerint az összes eddigi, megfosztotta volna az embert a cselekvés felelősségétől és ennek választható lehetőségétől, akár a hőssé válás árán is.

* /Kortárs Próza/ Kortárs Kiadó, 2009.
** Lipcsey Emőke (1957) költő, író, publicista, orgonista. Svédországban él.


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok