kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kinde Annamária

A kiúttalanság kimondhatatlan szépsége (Az Avatar c. filmről)

Ez nem filmkritika. Ez a szöveg egyszerűen csak arról szól: miért szeretem az Avatart.
Mióta tudok róla, azóta folyamatosan szerettem volna megnézni James Cameron filmjét. Aki egy csöppet is érdeklődik a filmek iránt, annak nem volt nehéz tudni róla: reklámozták agyba-főbe, úgy, ahogyan azt kell. Azon túl, hogy imádok moziba járni, engem a legjobban az izgatott: mit üzennek az alkotók ezzel a szuperprodukcióval annak a nagyon sok embernek, akik ezt a filmet megnézik világszerte.
Előrebocsátom: többszörösen elfogult vagyok. Mondhatni pozitív előítéletekkel ültem be a moziterembe. Szeretem a sci-fit, az animációt. Szeretem a mesét és szeretek játszani, ezért is értékeltem például az ötletes reklámfogásként bedobott avatarizáld magad számítógépes alkalmazást, ahol egy saját fénykép feltöltésével pillanatok alatt megtudhatta az ember, hogyan nézne ki az ő saját avatárja – és ezzel már tulajdonképpen némiképp része is lesz a mesének.
Az viszont nem nagyon érdekelt, hogy Cameron tíz évet várt, amíg a technológia oda fejlődött, hogy elkészülhessen ez a csupán 40 százalékban élőszereplős film. Nem a technikai csodák érdekelnek, hanem az élmény, amit nyújtani képes általuk a film alkotója. Az élmény pedig többnyire rendben van. (Kivéve a bogárra hajazó farkasféléket és a velük szoros rokonságban lévő nagyragadozót. Na meg a leggonoszabb, hatalmas tarka repülő sárkány is elég viccesnek tűnik így utólag. De a lélegző, élő növényzet, illetve az animált lények mozgása mindenért kárpótol.)
Aggodalmaim voltak, persze: nem láttam még 3D-s filmet és szemüveges lévén tartottam tőle, hogy nem lesz teljes az élmény. Nos, ez a félelmem azonnal megszűnt, amint a film előtti reklámblokkot vetíteni kezdték. A szokatlan élmény néhány percig teljesen lenyűgöz: hiszen nem a mozivásznon történik a valami, hanem az orrom előtt. Hiába tudom, hogy mindez virtuália, elvarázsolnak a teremben röpködő mindenfélék.
Külön vicces, hogy nyilván a felirat sem a vásznon olvasható, hanem valamelyik virtuális síkon, még csak nem is mindig ugyanott. Néha a szereplők között, néha közelebb, olykor távolabb.
És bár az előzetesekből kiderült, hogy körülbelül miről szól a film, féltem attól is, hogy a történetet mennyire sikerül a hitelességen – az elhitethetőségen – belül tartani. Mert hiszen annyi szempont van, amit figyelembe kell venni egy ilyen alkotás összehozása közben. Aztán kiderül persze, hogy a dramaturgia megfelel a mese elvárásainak, aminthogy az is kiderül, hogy nem ez a film fő erénye.
De nem is a 3D, amelyről az első félóra után szabályosan megfeledkezem – hanem az, hogy élni lehet benne. Benne van a filmben az élet. Lehet, hülyén hangzik, akkor sem tudom másképpen elmondani. Életbarát film. Hát ezért – is – szeretem.
A történet nem túl bonyolult, tulajdonképpen nincs benne semmi, ami ismeretlen volna. Lemnél, Bradburynél, Asimovnál találkoztunk már majd mindegyik elemmel vagy megoldással. Ám már indulásból, bevezetésképpen megcáfol egy közhelyet: ebben a mesében az ember igenis kibújhat a bőréből. Ez is lehetséges – ha a gazdasági érdekek úgy kívánják. És ezzel máris megteremtődik az alkalom arra, hogy ismét eltűnődjünk azon: a testünk vagyunk-e, netalán a gondolataink, a neveltetésünk – vagy a lelkünk. Újra meghatározhatjuk magunknak a hűség és az árulás fogalmát, de ami talán még ennél is fontosabb: megtapasztalhatjuk a szerelem és a hit misztikáját.
Az Alfa Centauri csillagrendszerben egy Pandorra nevű bolygóra érkezünk. A levegő ugyan emberek számára lélegezhetetlen, ám a kis gravitációjú égitesten hajlékony, az embernél mintegy kétszer magasabb, hegyes fülű és hoszszú farkú humanoid lények, a na’vik élnek. Mozgásuk elbűvölő, amint fel-le kúsznak a szédületes magasságokba és mélységekbe. Vélhetően azt is a csökkent gravitációnak köszönhetjük, hogy ezen a bolygón a fák az égig érhetnek, ha akarnak. Az Otthon-fa, amelyen a na’vik faluja található, történetesen éppen ilyen. A konfliktus ott kezd csírázni, hogy éppen a fa alatt van a legnagyobb unobtanium – az értékes érc neve magyarul kb. megszerezhetetlen-re fordítható. A 22 századi bányavállalat kutatócsoportja kidolgoz egy technológiát, amellyel lényegileg az őslakosok génjeit felhasználva (emberi) személyre szabott kölcsön-testeket, avatárokat hoznak létre, amelyekbe az emberek tudatát viszik át. Teszik mindezt azért, hogy kommunikálni tudjanak a bennszülöttekkel: magyarul rávegyék őket az együttműködésre. Az együttműködés, illetve az azonosulás olyannyira sikerül, hogy a technológiát nem használó, bolygójukkal misztikus egységben élő na’vik a két és fél órás film végére legyőzik a szupercivilizált (értsd: hatalmas pusztító fegyverarzenált felvonultató), gazdasági érdekek mozgatta embereket.
Miközben ezt a szöveget írom, egyre inkább meggyőződöm arról, hogy olyasmiket kellene szavakba foglalni, amit látni, érezni kell. Csupa jobb agyféltekés tevékenység, amivel nincs mit kezdeni a szavak, meghatározások és rendszerek világában.
Azért azon még külön eltűnődtem, hogy miért végződik „jól” ez a mese. Merthogy „jónak” kell tekintenünk azt, hogy a megtámadott meg tudja védeni magát a túlerőben lévő agresszortól. Igen, itt tartunk jelenleg: ha sikerül megakadályozni valami szépnek az elpusztítását, az már győzelem. Bár ebben az esetben a jól-végződés is többféleképpen értelmezhető. Nem mentes a szomorúságtól, félelemtől, kétségbeeséstől. Cameron azt mondja a film befejezésével, hogy az emberek számára már nincs megoldás.
És ne tessék ezt azzal elhárítani, hogy „Amerika számára” nincs megoldás. Ha nekik nincs, nekünk sincs. Ez talán túl tömör, de lényegét tekintve cáfolhatatlan.
De mégis, miért végződik a film a gyengék győzelmével a gonosz erősek felett?
Talán azért, mert a gonoszok győzelme egyfajta figyelmeztetés volna arra nézve, hogy ilyenek megtörténhetnek. Ám mivel nap mint nap meg is történnek, mondhatni ezt éljük, ebben élünk éppen, a figyelmeztetés már céltalan, haszontalan.
Így aztán ez a mese sem nyújthat mást, csupán azt, amire szükségünk lehet még mostanában: vigaszt.
Cameront csupán a még nálam is egyszerűbb elmék vélhetik naivnak. Bár érthető, hogy többeket irritál az, hogy filmjében – ismét csak nagyon leegyszerűsítve mondom – a misztika magasabb rendűnek bizonyul a rációnál. Hogy győz a szív. És ez bennünket, mindenféle okos akarnok kénye-kedvére kiszolgáltatott mozinéző kisembereket megnyugtat. Még fizetni is hajlandók vagyunk érte.
Cameron jó mesterember, nagy szív és zseniális elme. Az Avatar pedig ha nem is korszakot nyitó, de bizonyosan egy korszakot öszszegző alkotás, olyan lezárás, amelyet követően új utak nyílnak. Még akkor is, ha olykor a három dimenzió egyelőre még láthatóan egymás mögött elhelyezkedő síkokra bomlik vissza.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok