kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Ady András

Dokumentumértékű emlékek – ellenfényben [Cseke Gábor: Jelentések – magamról (Emlékezés ellenfényben). Kolozsvár, Polis, 2009]

A „mit lehetett, lehetett volna és mit kellett biztosan megtenni” évtizedei jobbára csak innen, a fene nagy szabadságból tűnnek ennyire filozofikusnak, s ezt az esélyt a húsz éve még csak legfeljebb fizikailag létező, de most már erkölcsöt teremtő újdondászok használják arra, hogy ítélkezzenek… hiszen ez a legegyszerűbb, legnépszerűbb. Erőt sugall, és jogosságot, annak ellenére, hogy tulajdonképpen csak arról van szó, hogy az tűnik fel, aki kellő mennyiségű decibellel tud boszorkányt üvölteni. Azok, akik – Cseke Gábor munkás évtizedeinek közvetett társutazói voltak – megfontoltan szólnak arról az életről, a mindennapi „kell-ről”, a görbülő és esetenként kiegyenesedő gerincekről, a saját bőrért, családért való természetes aggódásról és így az apró megalkuvásokról, mindarról, ami akkoriban természetes volt, természetes kellett hogy legyen, mert másképpen nem lehetett. Azaz mégis, lehetett másképp is. Egyik ilyen lehetőség volt – a nyílt konfrontációt és szinte biztos felszámoltatást leszámítva – a lassú víz partot mos technikával, rejtetten és többszörösen kódolt értelmek használata, olyasminek a belopása a fanyelvezetbe, ami személyes és romlatlan volt, s később – jobb időkben – is értéknek minősülhet. Főleg, ha (mint Cseke Gábornak is) bizony akadt az embernek egy-két családnyi féltenivalója, s ez kedvét szegte a talán néha kedve szerinti nyers szembefordulásnak. Ilyen értelemben a szerző műve nem csak aktív munkaéveinek (hatvanas évek vége, Bukarest, az Ifjúmunkás, majd az Előre belső szerkesztőségi köre) és az azt fojtóan körbefonó „aranykornak” a pontos radiográfiája. Nem elsősorban önmagára irányuló, de publikus megkövetés, hanem a család (szülők, testvérek, gyermekek, feleség) iránti felelősségérzet és az ebből adódó kényszerű rendszerkritikai éleslátás gyengülésének akár helyenként regényes külsőségekkel is rendelkező listázása. Végtelenül személyes írás, s mégsem marad a szubjektív emlékezéseknél (bár vissza-visszatér), az Emlékezés ellenfényben alcímű könyv mindenképpen a dokumentumértékű írások tárháza. Pappírra vitt szerkesztőségi élettöredékek, a maguk átpolitizált valójában ábrázolva, a munkatársi kapcsolatok közé befurakodó securitatés mentalitás, majd „fizikai” a valójában is a közösségben kullancsként megtapadó állambiztonság, mindent átható és mégis kijátszható cenzúra (öncenzúra is), egyszóval a romániai magyar írás és írott sajtó történelme ez, nem történészi szárazsággal taglalva.
Cseke Gábor mostani munkája közel áll a szerző foglalkozásához, s felfogható élete nagy riportjaként, melybe értő újságíróként beolvasztja az interjú vagy akár a glossza műfaját, tájleíró-betéteket, közvetlen vagy közvetett jellemrajzokat is, de történelmi közelsége ellenére mindenképpen személyesített korrajz. A forradalom után gombaként elszaporodó önjelölt forradalmárok és rendszerkritikus ellenállók éles „ellenfényében” a szerző nem vágyik másra, csak a számára oly szükségessé váló, lehetőleg minél teljesebb számvetésre, rendezve – először is önmaga előtt – az életre ébredésnek, professzióhoz és a hátramaradó időhöz köthető emlékeket, és az előrejelzéseket. A szerzőt ismerve, erős sejtésem, hogy a könyv létrejötte éppen úgy rengeteg terepmunkával járt, mint ahogy azt a fentebb említett riportszerűség megköveteli: itt azonban belső, és éppen ezért nehéz terep bebarangolásáról van szó. Hogy mindez nem öncélú, és nem önfejű, alázatnak álcázott késői magamutogatás, nem mosakodás és egyéni szinten való, mindent igazoló szobordöntögetés, azt a (néha túlságban) használt megkövető hangvétel is igazolja. Tény, hogy Cseke Gábor számvetésének olvasása során – ha nagyképűen ajánlatot lehet tenni az értelmezést illetően – hasznos lenne, ha minden szerzői önítéleten átjutva, a kedves olvasóban tudatosulna, hogy a szerző ott és akkor nem tehetett mást, mint amit és ahogy tett. Vétkei azon évtizedek történési-viszonyulási, görcs-merev hátterén rángatott emberek vétkei közé sorolhatók, s ilyesmivel, akkor, bárki rendelkezhetett.
Összegezve: merész vallomástétel ez az írás, egy olyan jelen-közegben végrehajtott kísérlet, amelyben húsz év múltán sem igazán divat az őszinteség, vagy éppen fikciógyanús a kifizetődő meakulpázás, a fennmaradó többséget pedig sajnos nem érdekli az „öregek meséje”. Cseke Gábor személyes vallomáskötete, dokumentumértékű betétekben bővelkedő, olvasmányossá, narratívvá tett naplója személyre szabott, de publikus iskolapéldája lehet az őszinte múlt-prospekciónak, melyből az alkotó – remélhetőleg – a letett vagy részlegesen letett terhek katarzisélményével marad. Az olvasó nyeresége: (ha nem érintett, s ha érintett, túl tud lépni saját megsértett árnyékán egy őszinte pillanat keresésében) egy biztos bázisként kezelhető kézikönyv, használati utasítás, melyre támaszkodva eligazodhat az egykori Ifjúmunkás és Előre lapok forradalom előtti alkotói, politikai, emberi „műhelytitkaiban”, mi több, eligazodhat a saját országával szinte párhuzamban létező, államkontrollált szimbiózisba kényszerített magyar–román életvitel-szövevényben.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok