kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Handó Péter

Nüánsznyi titok (Lukáts János: Emberfa)

(Lukáts János: Emberfa. Hungarovox, Budapest, 2009)

A műbe kódolt üzenet, ha – képek, szimbólumok formájában, ezek egymásra rétegeződésével, egymásba szövődésével, mintegy a szövegesemények mögé láttatva – képes elkerülni a didaktikussá válás csapdáját, a befogadói élmény tartós rögzítődésre számíthat, alapvető kérdések felvetésére, tisztázására késztet. Lukáts János azon szerzők körébe tartozik, akik ezt – alkotói munkásságukon keresztül – megvalósítani is képesek. Az Emberfa című kötetének novelláiban olyan légkört teremt, amelyben az olvasói töprengés nem úszható meg. Az egyes írások túlmutatnak önmagukon, többnyire arra késztetnek, hogy felvegyünk egy rendhagyó pozíciót, melyből a létezés szokatlan, ám nem természetellenes perspektívája tárulhat elénk. Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért? – a lukátsi recept roppant egyszerű, és éppen ebből adódóan borzasztóan nehéz, írópróbáló kihívás. Vesz egy hétköznapi helyzetet vagy egy közismert történelmi vagy irodalom által teremtett eseményt, és elmozdítja egy leheletnyit az abszurd felé. Csupán csak anynyira, hogy a realitás ne szenvedjen csorbát, ugyanakkor az értelmezés új horizontjai feltűnjenek. Aztán egy lineárisan építkező történeten keresztül végsőkig kijátssza a lehetőségeit úgy, hogy maradjon egy nüánsznyi titok, amelyre mindenkinek meg kell találnia a saját válaszát.

A kötetnyitó és a kötetnek címet adó Emberfa a művészet örök kérdéseire keresi a választ. Az anyagba álmodott alkotás rendelkezik-e saját létidővel? A forma képes-e fennmaradni, ha az anyag maga is változó? Egy létrejöttekor tökéletes alkotás tökéletességét meg tudja-e őrizni az idő előrehaladtával, vagy eltorzul, eredeti értelmét, jelentését elveszti, mintegy olvashatatlanná, dekódolhatatlanná válik? A művésznek el kell-e tudnia engedni alkotása „kezét”, és önnön sorsára hagynia?

Az Emberfában Lukáts alföldi kisvárosban élő elbeszélőjéhez beállít egy fiú azzal a szándékkal, hogy addig marad, amíg ki nem farag egy szobrot. Hamarosan kiszemeli az egyik, háza előtti gömbakácot, amelyben egy szépséges „nő lakott”. A fiú belefaragja, „kiszabadítja”. Miután elkészült a „madonnaforma” „királykisasszony”, a „fiú azt mondta, elugrik az üzletbe, elugrott, nem jött vissza többet” (11.). Csodájára jártak a „lánynak”, aztán tavasszal a fa föléledt, „zöld koszorút növesztett”. Végül, az évek során, kéreg fedte el az akácba faragott testet, a fában munkáló élet elöregítette, magába zárta a „csodát”.

Beleborzongok abba, miképpen válik a fa – mint élő szövet – műalkotássá, s fordítódik vissza a folyamat. Már régen nincsen eredeti értelmében megfogalmazott mű, amikor még mindig ott van „a magam korhadó faöklébe zárva” (14.). Egyfelől mintha Hamvas Béla gondolatát – az alkotás létrejötte által már örök jelenvaló, mégha keletkezését követően meg is semmisül – tenné Lukáts plasztikussá. Másfelől azt érzékelteti, az élő szövet önálló élettel bír, fölülírja a belélátott művet. A halhatatlanság és az elenyészés bizonyossága egyszerre nehezül az ember vállára az Emberfa olvasása során.

A trójai Szálkásban eljátszik azzal a gondolattal, mi van, ha elsőre sikertelen a „görögök falova”, bennreked a faló méhében a huszonegy harcos, s miután fölfedezik őket, fegyvereiket elszedik, majd visszavontatják a szerkezetet a „homokos lapályra”. Ulisszesz elé megszégyenülten lépnek „vitézei”. Hulláik eltakarítása után elvonul a görög sereg. Ulisszesz két fiatal katonával tér vissza a táborba. A hátramaradt nyitott és üres hasú falovat újból az erődbe vontatják a trójaiak. „Aztán éjfél körül a két fiatal görög fekete ruhában kibújt a ló füléből” (27.), hogy beteljesítse a közismert történetet, s otthagyja bennünk a kérdést: ismerjük a történelmi valóságot?

Ezzel szemben egy hatalom által manipulált világot tár fel a Sziget című novella, amelyben negyven napig tartó vihar után próbál kikötni egy hajó, hogy élelmet és ivóvizet vásároljon, ám a révkalauz a nyilvántartás alapján – eltűntnek nyilvánított – bírságot szab ki, és karantén alá helyezi a hajót. A demokrácia védelme érdekében megindul egy eljárás-, egy szankcionálás-sorozat. Aki éhe vagy szomja csillapítása reményében próbál a szigetre jutni, azt kivégzik. A követelődző kapitányt – vezessék a sziget kormányzójához – fogdába szállítják, majd a legénységet arról győzködik, hogy „a kormányzónál vacsorál, pulykasültet esznek szarvasgombával, és könnyű vörösbort isznak hozzá” (64.). Ám mivel ez nem ingatja meg a legénység kapitányba vetett hitét, a csábítás és a propaganda különböző eszközeivel próbálják eltántorítani őket. Végül a hajó fölött elhúzó vadludakból lesz némi fönséges ebéd. A kormányos tizenkét tömlőn partra száll, majd a kiszabadított kapitánnyal visszatér a habosodó vízen. „A barométer zuhant, nagy viharra volt kilátás (…) Felhúzták a horgonyt (…) A kapitány elfoglalta a helyét a parancsnoki hídon. (…) Aztán: – Teljes vitorlázattal fordulj! Bele a viharba!” A végletekig kijátszott történet szól mindazokról a megtévesztésekről, veszélyekről, csapdákról, amelyek a kívülállót próbálják hűtlenné tenni esküjéhez, eredetileg vállalt szolgálatától/küldetésétől eltéríteni. Tartásból nemes példát mutat, még ha néhány szereplője el is bukik a megpróbáltatások során.

Lukáts János Emberfa című kötetében tizenhat novella, tizenhat kaland, és lényegesen több kérdés és válasz íródott meg, rejtőzött el a szövegben. Kérdés a létezés alaptapasztalatai felől újrafogalmazva és válasz, hogy hogyan kell, hogyan szabad emberként élni, mi ad/adhat értelmet a jelenvalólétnek. Az olvasás – bizonyosan.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok