társadalom
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Pomogáts Béla

A perújrafelvétel szándékával (Néhány sor az ismét elfelejtett Szabó Dezsőről)

A minap megkeresett a budapesti televízió – abból az alkalomból, hogy éppen két évtizede avatták fel Szabó Dezső emlékművét a Gellérthegyen (az avatáson én tartottam az ünnepi megemlékezést). El kellett tűnődnöm a valamikor igen népszerű, élete során mindig szenvedélyes viták ütközőpontjában álló író sorsán. Ugyanis annak ellenére, hogy a húsz esztendeje lezajlott történelmi változások (hosszú hallgatás után) mintha ismét megmozgatták volna az érdeklődést alakja, munkássága, szellemi öröksége körül, minderre mára ismét a feledés árnyéka borult. Szabó Dezső munkásságára a jó emlékezetű Püski Sándor próbálta felhívni a közfigyelmet egy évtizede: rendre jelentette meg a korábban szinte elfeledett regényeket és tanulmányokat. Mindazonáltal ez a kiadói erőfeszítés – Gombos Gyula emigrációban, majd Budapesten közreadott monográfiájával együtt – mára jóformán feledésbe került. Megvallom, magam is csak most: a televíziós felkérés nyomán próbáltam számot vetni azzal, vajon mit jelentett egykor és mit jelenthet ma Szabó Dezső valaha éles viták kereszttüzében álló munkássága – mit üzenhetnek a jelen számára azok a gondolatok, amelyeket egykor megfogalmazott.

Azt, úgy hiszem, ma is el lehetne mondani, amit vagy három évtizede Király István (akinek különben figyelemre méltó irodalomtörténet-írói munkássága ugyancsak a radikális felejtés áldozata lett) egykor kifejtett. Király az egymással szemben ható „kettős recepció” következményeivel vetett számot, felismerve azt, hogy mind az apologetikus azonosulás, mind a mértéktelen kriticizmust képviselő elutasítás eltorzította Szabó Dezső életművének valóságos értékét, s talán még ennél is károsabb következményekkel járt, tudniillik meghamisította a két világháború közötti magyar szellemi élet hosszú időn át (talán a jelenben is) érvényesülő és széles körű társadalmi, politikai, szellemi hatással járó konfliktusainak megítélését, megnehezítette a nyolcvanas évek vitáiban kívánatos pozíciók kiválasztását, a viták által lehetséges előrejutást. Szabó Dezső szellemiségének és munkásságának megítélése ugyanis – és ez Király István tanulmányából is kitetszik – a mögöttünk lévő korszak (és valójában a jelenkor) égető kérdéseinek körébe vág, időszerű politikai és ideológiai vitákat érint, hogy csupán néhány példát említsek, a népiíró-mozgalom, a magyar nemzettudat és nemzeti identitás körül folyó szellemi küzdelmeket.

Az a kérdés tehát, hogy mit kezdjünk Szabó Dezső szellemi örökségével a huszadik század utolsó éveiben, több mint pusztán irodalomtörténeti feladat volt (és maradt). Erre a kérdésre, nézetem szerint, a szellemi életnek, a társadalom irányító intézményeinek és a magyar kultúra sorsának alakulásában személy szerint is érdekelt kutatóknak (irodalom- és eszmetörténet-íróknak) válaszolniuk kell. Már csak azért is, hogy Király Istvánnal szólván: „jobban informált legyen a lelkiismeret”. Éppen ezért, a tanulmány írójához hasonlóan, hadd kezdjem én is némi személyes visszatekintéssel, a magam „Szabó Dezső-recepciójának” vázlatos ismertetésével mondanivalómat. A magyar irodalommal és szellemi hagyományokkal az „ötvenes években” kezdtem közelebbről ismerkedni, a budapesti piarista gimnázium diákjaként. A tágabb szellemi környezet nem volt kedvező arra, hogy valaki igazán ismeretséget kössön Szabó Dezső műveivel, ezeket akkor már az antikváriumok hátsó polcairól is eltávolította a helyes olvasói igényekre ügyelő központi akarat. A gimnázium, ahol tanultam, természetesen nyitottabb szellemű volt, mint az akkori középiskolák, és mint érettségiző diák, az ötvenes évek közepén előnyösebb megvilágításban szerezhettem ismereteket Babitsról, Kosztolányiról, Szabó Lőrincről, sőt Németh Lászlóról, mint azok a társaim, akikkel ezután a budapesti bölcsészkar padjaiban találkoztam. Szabó Dezső azonban a piaristáknál sem tartozott az igazán népszerű írók közé, talán a tanügyi hatóságok sem nézték volna el behatóbb tanulmányozását, én legalábbis diákkoromban csak Az elsodort falut és a Segítséget olvastam tőle, s ezek inkább taszítottak, mint vonzottak, talán csak a második regénynek azokat a részleteit élveztem igazán, amelyek a húszas évek magyar szellemi életének hatalmasságairól – Herczeg Ferencről, Tormay Cécile-ről, Pekár Gyuláról és Pintér Jenőről – rajzoltak szatirikus torzképet. Babits, Kosztolányi és Szerb Antal regényeit olvastam akkor nagyobb szellemi vonzalommal.

Ezután eltelt egy évtized anélkül, hogy Szabó Dezső műveivel különösebb kapcsolatom lett volna. A hatvanas évek közepén jelent meg Nagy Péter gondozásában az Életeim két terjedelmes kötete; így kell mondanom, ma is feledhetetlen olvasmányélményem, amely vallomásos erejével, arckép- és környezetfestő művészetével valósággal lenyűgözött. Mint ahogy a történelmi tisztánlátásnak és a személyes kétségbeesésnek az az együttes ereje is figyelemre méltó volt, amely a „kettős időszerkezetet” mutató második kötet jelen idejű – az írás közben szerzett tapasztalatokhoz fűzött – reflexióit szőtte át. Tulajdonképpen ez a nagyszabású életrajz, egyszersmind korrajz tett Szabó Dezső hívévé, ezt követve olvastam Az egész látóhatárt, illetve a Lúdas Mátyás Füzeteket, s döbbentem rá arra, hogy Szabó Dezsőnek a harmincas években írott nagy publicisztikai tanulmányai milyen hatalmas szerepet töltenek be a korszak szellemi-politikai életében, illetve a magyar antifasiszta szellemi ellenállásban, és milyen időszerűek azokban az eszmecserékben, amelyek a magyar nemzeti tudatot, a magyar történelmi és kulturális identitást szeretnék biztosabb alapokra helyezni.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok