kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

N. Tóth Anikó

A regény: haladék. Beszélgetés Závada Pállal

N. Tóth Anikó: A köztudatba a Jadviga párnája című regényével került be, melynek megjelenésekor 43 éves volt. Mivel foglalkozott a Jadviga előtt? Miért váltott?

Závada Pál: Hát én folyton váltottam, pontosabban a helyemet kerestem. Miután ’78-ban végeztem a Pécsi Tudományegyetemen, amely egyébként a pesti Közgazdasági Egyetem kihelyezett tagozata volt, gyakornokként szociológiát tanítottam a Társadalomtudományi Tanszéken. Ezzel együtt jelentkeztem az ELTE szociológia kiegészítő szakára. A szociológiát imádtam, volt is benne gyakorlatom, hiszen egyetemista korunkban nagyon sokat kérdőíveztünk, interjúztunk Pécsett meg a környékén, aztán másfelé is. És hát ezt a szakmai fölvértezettséget használtam föl arra, hogy megint csak ne azzal foglalkozzak, ami ki volt nekem tűzve: a szociológia tanításával. Hanem Tótkomlóson nekiálltam föltérképezni a falum meg a családom múltját, ezeknek az eszközöknek a használatával, ezek birtokában. Közben pedig Ferge Zsuzsa fölfogadott egy kutatásba, amit éppen akkor indított el a Szociológiai Kutatóintézetben. Ami azt jelenti, hogy én ’81-ben pesti lettem, és tizenkét éven keresztül a Szociológiai Kutatóintézetben szociológus voltam. Ugyanakkor persze azt is sejtettem, hogy azt a fajta szociológiát sem fogom művelni igazán, mert nem vagyok egy tudós alkat. Jobban érdekelt, hogy könyvet szerkesszek mindabból, amit sikerül összeszednem, mégpedig könyvet a szociográfia eszközeivel. Ez lett a Kulákprés, ami eddig három kiadást ért meg. Az első ’86-ban jelent meg, amikor Ferge osztályán dolgoztam, intézeti kiadványként, és rögtön nekikezdtem egy másiknak, amely a szlovák–magyar lakosságcserével foglalkozott volna, ha könyv lett volna belőle. De csak részpublikációk születtek meg. Ez volt nekem a nyolcvanas évtized. Közben csináltam az interjúkat, meg filmeztünk. Dokumentumfilmekhez interjúkat készítettünk Szlovákiában Tótkomlósról 1947– 48-ban betelepült szlovák családokkal, főleg Galánta környéki falvakban és tótkomlósiakkal – Tótkomlósra főleg Érsekújvárról meg Vágfarkasdról települtek magyarok –, illetve az ott maradottakkal, arról is, hogyan fogadták be a betelepülőket. Érdekes időszak volt, már a rendszerváltás körüli évek.

*Závada Pál (Both Abigél felvétele)


N. T. A.: Nem volt ez érzékeny, tabudöntögető téma?

Z. P.: De, biztos, viszont igény volt rá. Emlékszem, hogy a Duna tévénél nagyon örültek, amikor megtudták, hogy csináljuk ezt. Pénzt persze nem adtak, de akkor a rendező barátom azt remélte, hogy össze tud hozni egy koprodukciót valamelyik szlovák tévéadóval ’91-92 táján. És aztán észrevettük, hogy akit mellénk adtak segítőnek, az enyhén szólva nem minket támogat, hanem valahova hírét viszi, hogy miféle interjúkat csinálunk. Nem kerültek elő a kazettáink, amiket leforgattunk, pontosabban a jó minőségű Beta kazetták egyszer csak eltűntek. Nekünk megmaradt a rossz minőségű VHS, abból még azért lehetett dolgozni, de hát az csak az interjúk egy részére vonatkozott. Voltak, akik elzárkóztak, egyszerűen nem akartak szóba állni velünk, ennyiben éreztük, hogy érzékeny a téma. De Magyarországon az ember a ’80-as években már leszokott arról, hogy ilyesmit olyan nagyon tabunak tekintsen. Amióta az eszemet tudom, tehát amikor mi interjúztunk, akkor már ezeket a kérdéseket feszegettük folyton.

N. T. A.: Hajlandók voltak erről beszélni az emberek?

Z. P.: Többnyire igen, persze ez attól is függött, ki milyen kapcsolatot tudott kialakítani. A publikálással voltak inkább gondok. Volt egy dokumentumfilmünk, amit nem akart levetíteni a Magyar Televízió, később filmklubban le lehetett vetíteni, valamivel később aztán mégis előbb a Duna tévé, aztán az MTV is leadta. Ilyenek voltak inkább, hogy milyen nyilvánosság előtt jelenhet meg az ember ezzel vagy azzal. A nyolcvanas évtized bizonyos tekintetben az aranykor ígérete volt, számunkra nagyon aktív és mozgékony időszak, meg nagyon kimerítő is. Ugyanúgy az egész tényirodalom, amit akkor műveltem, meg a film is… Később egy kissé elegem lett, meg is csömörlöttem a sok interjúban, és úgy éreztem, hogy fölösleges megkötéseket vesz az ember magára – hiszen amikor non-fictiont, szociográfiát írok, akkor nem illik költeni vagy kitalálni. Tehát ott olyasmiket írunk meg általában, hogy annak legyen valami – legalább interjú – alapja. Az már más kérdés, hogy vajon az igaz-e. De hát mégiscsak más játékszabályok meg más írói megoldások, írásszabályok is vonatkoznak a szociográfiára – és mások a szépprózára. A lényeg az, hogy talán azzal is összefüggésben, hogy akkor kerültem a Holmi című laphoz újoncként ’90-ben, volt egy újabb fordulat: a szociográfiát ezzel a félbehagyott szlovák–magyar lakosságcsere-könyvvel, illetve ennek fejezeteivel abbahagytam. Akkor kezdtem prózát írni. Novelláim egy része nyilván kapcsolatban állt tematikusan is, módszertanilag is a szociográfusi múltammal, más része nem annyira, de mégis: amit az ember szociográfusként a világból megismert, vagy amerre mozgott, a különféle helyszínek, különféle figurák azért persze belejátszottak a novellákban megírt történetekbe, alakokba. Novelláskötetem – a Mielőtt elsötétül – ’96-ban jelent meg, de mivel több évet várt a sorára, a megjelenésekor én már javában írtam a Jadvigát. Akkor már otthagytam az intézetet, elég volt a szerkesztői munka, meg tudtam, hogy a tudósi karrier nem nekem való. Sokkal szívesebben olvastam irodalmat, és szívesebben szerkesztettem. Elég bizonytalan helyzetbe kerültem, mert a Holmi folyóirat szerkesztése nem jelent állást, a mai napig nem – szerény fizetségért, örömből csináljuk, még társadalombiztosítás sem jár vele.


A szerző további írásai

1 / 11 arrow

impresszumszerzői jogok